Volék

Shinjuku. Megtaláltam a buszt, sőt, még a kijáratot is elsőre. Jártam már itt egy párszor, de ez azért komoly teljesítmény.
10 perccel indulás előtt derül ki, honnan indul a busz. (1,2 vagy 3, magyarul azért körülbelülre lehet tudni, úgyhogy nagyon sétálni sem kell) Pont ideértem 12 perccel korábban, úgyhogy még ki is fújhattam magamat. A busz szép, kényelmes, kevesen ülnek rajta. Három oszlop ülés van, egy páros, meg egy egysoros. Van papucs, agyonállítgatható ülés, lábtámasz, kétféle is, kis tálca, takaró, minden amit el lehet képzelni. Öv is van ám, nem csak úgy eltehénkedünk, mondjuk ebben az öv sem gátolhat meg^^ Már megy a busz, és nézelődni is szeretnék, úgyhogy most nem írok tova.
Megállt a busz, szállnak még fel páran, kicsit többen mint Shinjukuban, de még mindig kong a busz. Ez még mindig Tokyo amúgy. Mielőtt ideértünk, segítettem egy idősebb bácsikának, aki nem boldogult az ülésével. ez azért vicces, mert tök pontos útmutató van japánul az üléshez, amit én persze nem értek, és mégis én mutattam meg, mi mire jó.
Innen elvileg nemsokára indulunk tovább, jó lenne azt is érteni amiket a vezetők magyaráznak, de csak nem maradok semmi életbevágóról. Amúgy nagyon kedvesek. Egy oldalt már tele is írtam (kézzel, wordben kicsit kevesebb ám, kb a fele) Közben magyarázott valamit az egyik sofőr, azt hogy az ülés hogy működik (gondolom én) úgyhogy mosolyogva döntögettem egyet az ülés háttámláján, lássa hogy vágom ám a dörgést.
A társaság amelyik utaztat: www.highwaybus.com , nem, nem reklám, csak akit érdekel megnézheti.
Időközben megérkeztem, két órával korábban a jósolt érkezésnél, úgyhogy vonattal már el is jöttem az állomásra ahova kellett, most hét óra, fél óra múlva nyit mögöttem a kávézó, akkor beülök melegedni, mert itt rohadt hideg van, és nyolckor hívhatom az öregurat, akivel majd találkoznom kell elsőre. Izgi lesz. Más mint Tokió. Ez a rész Tokióhoz képest kihalt. Vannak emberek, mint mondjuk otthon Óbudán, de az itt kihalt nekem^^
Egyenlőre ennyi, kell későbbre is szufla a laptopba.
Nos, most már a szobámból írok, újra Tokióban. Ahol a történetnek vége szakadt, azt ugye az, hogy eljutottam Kobéba/be bárakármi, és vártam hogy legalább egy kávézó kinyisson, valami forró csokiért.
Japánról tudni kell, hogy bármit kérünk inni (legyen az kínai oulong tea, vagy feketekávé) megkérdik, hogy forrón, vagy hidegen. Bementem a kávézóba, látom kokoa, meg sok más jel… na mondom, ebből kérnék egyet! Semmi kérdés, jippí, egyértelmű hogy hogy a kakaó téen forrón fogyasztandó.
Kaptam egy szép nagy poharat, benne jégkockás kakaót, meg egy gombóc vaníliafagyit.
ÉLJEN!!!

No de, eljött a nagy pillanat, és elindultam célom felé, mégpedig egy műveszéti magánsulicska, ami egy idősődő japán festőé, illetve a feleségéé, aki mellékesen szinte minden hangszeren játszik, természetesen klasszikus zenét.

Meg is érkeztem rendben, megtaláltam elsőre magát az iskolát (a házuk alsó szintje), és nagyon könnyedén összehaverkodtunk Fujiwara san-nal. Aki kicsit ismeri a japán törit, tudja, hogy ez bizony egy uralkodó család is volt, de ugye, ma sem minden Hunyadi, Mátyás leszármazóttja. Fujiwara-san amúgy hihetetlen gyönyörűen fest, nem csak a szokásos olajfestményeket, de a hagyományos japán módit is. Továbbá x ezer nyelvet tanulgat, mert mániája a nyelvtanulás, foglalkozása pedig japán festészetet tanít, na meg minden mást is, csak minden másra ott vannak a tanárai. Ja, zenét is tanít, feleségével. Érdekesség, hogy az ő iskolája és a mi iskolánk, valamikor a közeljövőben össze fog olvadni. Mellékesen, ő látott el minket padokkal, székekkel, táblákkal, festményekkel a kiállításra, illetve sok minden mással is.

Tőle minden cuccommal, meg a nagy festményekkel amiket a sulinkba kellett vinni a házától, elmentünk végre oda, ahova meg kellett érkeznem.

Az intézet nem nagy, egyenlőre egy x négyzetméteres terem, wc-vel és konyhával. Három felé lesz osztva, bár most egyenlőre bőven jó, úgy ahogy van. Szép tágas, sok ablakkal, úgyhogy fényes is, csendes környéken van. (mondjuk Kobében minden csendes) Első feladatom, ami rám várt, szórólapok osztogatása volt, mivel főnököm tanárként dolgozik a helyi „junior high”-ban, (fogyatékos gyerekeket is tanít, és hihetetlen eredményeket ér el velük, mondta hogy a fogyatékos szó nem igazán illik rájuk, mert mint tanár, egyszerűen zseninek látja őket, mutatott is példát rá, angol nyelvlecke, szó betűi összekeverve (tuni kell, hogy a japánok ráadásul szótagolnak, nem betűket írnek, alap esetben), rakd ki a szót. Nekem sem ment valami gyorsan, a japánok volt hogy fél órát szenvedtek vele, a tanulói, egész mondatokat bogóznak ki secc perc alatt. Mellesleg gyönyörű dolgokat készítenek kézműves órán, láttam miket hajtogattak) a harmadik „aktív” kollega, pedig egy lusta farfej, egy szingapúri kínai, akinek még a szeme nyílásának szűk metszetéből is gyököt kell vonni, ahhoz, hogy az iq-ja közelébe érjünk. Maradtam tehát én. Sikerült elosztogatnom jó 200 szórólapot secc perc alatt, utána pedig további közel 1000 lapot postaládákba elszórni. Visszatérve a suliba, beleájultam a legközelebbi székbe. Ne feledjük, alig aludtam valamit éjjel a buszon.

Egyenlőre ennyi, folyt. köv., képek is lesznek, ha nem is sok, de most egyenlőre kóma meg minden.