Insadong, avagy az utolsó bejegyzés Koreáról (egyenlőre)

Mint már említém, közel egy hete^^ Felajánlotta újdonsült komám, hogy megmutatja Szőul egyik nevezetességét, Insadong-ot. Ez egy amolyan, távol-keleti Váci utca. Forgalommal, mert itt valahogy, mindenhol járnak kocsik, gyalogosok, egyazon úttesten, és mégsincs anyázás áradat, meg kürt-koncert.
No de, szépen felkeltem, reggeliztem, és a megbeszélt időre kimentem az utca végéhez. Koreai komám jött is, hozta barátnőjét és még egy pajtását. Apró kitérő: ő maga forgatókönyvírónak tanul, barátnője rendezőnek, komája meg színész, és már szerepel is egy sorozatban ha minden igaz. Ők fogadtak, és útnak is indultunk. sokat nem beszéltünk Insadong-ig, mivel a srác akit én ismertem, meg párja, nem igen tudnak angolul, a színés srác meg eleinte kerülte az angolt. Insadongban minden boltot, üzletet megnéztünk, míg nem, éhesek nem lettünk és betértünk egy „étterembe”. Érdekes volt… a bejárati ajtó egy kis fa-tákolmány volt, benyitva a konyhában találtuk magunkat, mintha falun lennénk. Utána, a konyhán keresztülverekedve magunkat, cipő le, és egy pici, egyszobás akármibe tértünk, ahol a földön ülve lakhattunk jól, apró asztalocskák körül. Képet nem készítettem, ugyan érdekes lett volna, de annyira érintetlen volt… nem volt pofám villantgatni. Egyáltalán kamerát a kezembe venni. Ismét kaptam egy nagy adag fűszeres kaját, jól is laktam tőle, majd elgémberedett végtagjaimmal megpróbáltam távozni.
Evés közben, mellettem ült a színés srác, nevezzük Rómeónak, majd kiderül miért, és segített enni. Miért is segített? Itt nem ám készen kapjuk a kaját, keverni kell, ezt csinálni, azt csinálni, és mint egy anyuka, vagy feleség, állandóan mindent megcsinált nekem. Ekkor még nem volt gyanús, inkább úgy éreztem, én vagyok a hülye^^ Amúgy a koreai evőpálcák fémből vannak, és valami fura alakjuk van, úgyhogy számomra szinte lehetetlen volt velük enni. Miért fémből? Volt egy uralkodó, aki félt hogy megmérgezik. Fa evőpálcáját méregbe mártják, stb. Akkor hozott egy rendeletet, ami azóta már egyszerűen megszokássá vált. Evőpálca, fém. Mondjuk ez annyira nem fura, belegondolva hogy Magyarországon is fém-evőeszközöket használunk, nem pedig fát.
Cipő felvesz, konyhán átküzd, utcára kiér, nyújtózkodik. Sétálgattunk tovább, hagyományos teaházat keresve, miközben be-be tértünk kis üzletekbe, mindenféle emléktárgyakat nézegetni. Végül találtunk egy teaházat, ahol ismét a földön kellett ülni, és ismét Rómeó lett a párom. Mondjuk érthető okokból. Beszélgettünk, beszélgettünk, hiszen Rómeóról kiderült, tud angolul, meg japánul is picit. Aztán mondott valamit, de nem értettem, mert koreaiul mondta, de a többiek készségesen fordították, hogy szerinte jóképű vagyok, meg szép. Elsőre meglepődtem, de gondoltam, móka koma, hát szégyenlős fejet vágtam, megköszöntem koreaiul (mert olyan rohadt okos vagyok, hogy még ezt is tudom), és bevágtam, hogy milyen csodás barátságnak nézünk elébe, és hogy ő is milyen jóképű gyerek. Én viccnek szántam… Ő elpirult. Komolyan. Aztán meg elkezdett közelebb ülni meg minden… oké, jófej volt, de azért kicsit már rémisztő kezdett lenni. Idővel csillapodtak a dolgok. Elindultunk haza, és a sarkon, ahol útjaink elváltak, szomorú búcsút vettünk, és végül Rómeó, vagy háromszor a nyakamba borult, hogy köszöni a gyönyörű napot. Lehet, hogy van egy új rajongóm.
A képek jobb oldalt sok magyarázatot nem követelnek, csak az utsó kettő.
A lánykás képen ugye komám, barátnéja illetve Rómeó látható.
Rómeó viszonylag magas, látni amikor mellettem áll. Nagyon kedvesek voltak, nagyon jól éreztem magam velük, és remélem tartjuk majd a kapcsolatot a jövőben is!