Emlékek II.

MA KÉT BEJEGYZÉS KERÜLT FEL! Az első egyel lejjebb található. (ez annak a folytatása vala)

Emlékek I. nincsen, mert az előző bejegyzésnek más a címe.

No, még a repülőn ülök, jön a leszállás. wuuuuurrrrrrrzzzzswuuummmm. „Az ajtók a baloldalon nyílnak”. (amúgy tényleg ott nyíltak!)
Leszállás, bevándorlási folyosó, ellenőrzik az útlevelet, megkapom a három hónapos tartózkodásit, utána megyek a poggyászomért. Mikor az is megvan, még egy kapu, poggyász ellenőrzés (az enyémhez sosem nyúltak, pedig még a drogkereső kutyát is meg akartam simogatni, ugye az ember elfelejti hogy nem szabad, olyan drága pofijuk van^^). No, utána irány az előtér, a váró. Rie sehol. Hmmm, biztosan késik! Telefonfülke. Hogy a rákba kell ezt használni??? Lol, időbe telt, de rájöttem. Szerencsére kártyám volt hozzá, egy kedves japán ismerősöm adta még odahaza. (aki amúgy imádja Erdélyt, és ez szerintem tök jó^^) Rie a vonaton volt már, idő kérdése volt míg megérkezik. No, leültem, vártam, nem jött. Az fel sem merült bennem, hogy nem fog elém jönni, valahogyan kizárt volt, nevetséges gondolatnak éreztem. Miközben a telefonhoz sétáltam, láttam egy csinos lányt, talpig fehérben (egy fehér kis nyári egyrészes volt rajta, mint egy tündérke a meséből) a poggyászom mellett elsétálni, körbenézni, majd visszafordulni. Na mondom, rohanás. (persze rohanni égő, főleg hogy ha nem ő az, az én szemem meg ugye:D úgyhogy gyorsan sétáltam:D) El is kaptam, ő volt az^^ Nem volt semmi különleges esemény, elkezdtünk vonatot nézni (én a halálomon voltam, 24 órája utaztam lassan). Skyliner! Az olcsóbb mint a Narita Express, és közel visz Shinjukuhoz, ahol a kulcsokat át kell vennem a szálláshoz. No de, van még időnk várni, leültünk, beszélgettünk. Tényleg nagyon kis csinos volt a párom. No most is az, de akkor olyan hihetetlennek tűnt. Ugyanakkor, olyan volt, mintha nem először találkoztunk volna, pedig élőben igenis ez volt az első alkalom.

No de, el kellett indulni a vonathoz. A vonat amit használtunk a Keisei társaság Skyliner járata volt. A képeken maga a szerelvény illetve a reptér kettes termináljának a megállója látható.

Érdekesség: amikor felszállunk, elindulunk az utastér felé, mielőtt azonban belépnénk az utastérbe, két oldalt polcok vannak, a poggyásznak. A poggyász az utastérből száműzve vagyon. Én kérdeztem, nem lopják-e el, mert még csak rá sem látunk, hiszen ajtó választ el tőle meg minden. Párom nyugtatgatott, hogy nem. És tényleg nem. Mikor egyedül mentem Koreába, már nem is izgultam ezen.

Nem sokkal később már Shinjukuban voltunk. (a vonat kb. a negyedik emelet magasságában futott egy szakaszon, eléggé meglepő volt elsőre, most már tudom, hogy ez alap, az autópályák még magasabban futnak) Átvettem a kulcsot, na irány Monzennakachou. Beletelt egy kis időbe, mire meglett a szállás, mert eléggé el volt dugva, de megtaláltuk. No, jött az első sokk, az előző bejegyzésben található látvány. Rozsdás, kopott romhalmaz épület. A szoba pedig iszonyat koszos volt, és hihetetlenül pici. Párom azonban minden rosszat feledtetett velem. Annyira kedves és segítőkész volt. Én meg két nap alatt rendberaktam a szobát. Mindent kisúroltam, suvickoltam, kapartam, stb.

Hamarosan elkezdődött a hosszan tartó küzdelmem. Nagyon nehéz volt, és nem egyszer azt hittem, hogy itt vége mindennek. A következő részek erről fognak majd szólni^^

Természetesen jönnek majd képek is még^^