Még mindig betegen

De talán már jobban azért! Ma sem tudtam munkába menni, holnap szerencsére vasárnap, úgyhogy hétfőre már csak-csak rendbe jövök.

Ma is jöjjön pár kép, továbbá pár gondolat, amiket már rég ígértem. Nem tudom érdekes-e, de jólesik leírni:P

Az első képen a „Rainbow Bridge” látható. Igen, angol neve van. Katakanával valami reinbo- buridzsi jön ki belőle. Odaibában készült ez a kép is, meg még lesz is onnan kép, mert ott több is készült^^ A híd maga amúgy hatalmas, a Tókiói öblöt íveli át.

A második kép a folyóparton készült, ahol ugye csütörtökön jártam, mikor már éreztem, hogy valami nincsen rendben, de nem hittem volna, hogy ennyire beteg leszek^^ Gondoltam érdekességként felteszek egy japán táblát. Ilyen is van. Ezen a táblán legalább nem írták oda, hogy „river”. *tapsvihar*

A következő két kép, hát mi más lehetne, mint néhai otthonom. No nem igazi, hanem amolyan, kényszer, átmeneti-szállás. 13,5 négyzetméter egy „lakás”. Ebben benne van a konyha, fürdő, háló. Nagyjából egyben.

2007 Szeptember 20-tól laktam itt 2008 Június 14-ig (kb^^).

Az utolsó képen párom látható, a Sakura House Monzen-Nakachou „A” épület előtt.
A kosárban az egyik ölebe. A másik az én kosaramban volt^^

Milyen emlékek fűződnek nekem ehhez az épülethez? Hogyan lehet megszeretni 13 négyzetmétert? Aztán hogyan lehet hirtelen megutálni?

A blog pár nappal Japánba való érkezésem után indult. Az az igazság, sosem hittem volna, hogy megéli az első születésnapját. No mármint a blog. Érkezésem első gondolatai soha sem kerültek a blogba. Most megpróbálok visszaemlékezni^^

A reptér hatalmas volt (Narita), nekem a párizsi Gall Károly (haha, Charles de Gaul, amúgy nem tudok franciául egyáltalán^^) reptér is kisebbnek tűnt, bár ez lehetett optikai csalódás.
Air France géppel jöttem, amin voltak japán és francia utaskísérők is. A franciák olyan bunkók voltak, hogy legszívesebben pofánkentem volna őket, főleg amikor ordibáltak a japán utaskísérőkisasszonyokkal. A franciák mind férfiak voltak, és iszonyatosan arrogánsak.

Hasznos tudnivaló azoknak, akik Japánba készülnek: egyenes járat nincsen (legalábbis egy éve még nem volt, most már lehet, hogy van). Ha átszállással jöttök, ne Moszkván keresztül, mert a muszka reptéren kirámolják a koffereket. Nem, nem ellenőrzés céljából. Egyik ismerősöm Kínába menet szívta így meg. Átszállás után (én ugye Párizsban szálltam át, életemben először jártam ott, két óra erejéig) Szibéria felett vitt az utunk Japánba. Én azt hittem, hogy valahol a Himalája meg Kína felett fogunk repülni, aztán leesett, a Föld gömbölyű^^ Az ilyen apróságokat néha elfelejtem^^

A repülőgép hihetetlen sok turbulenciába keveredett. Nem egyszer előfordult, hogy pont én kerültem volna sorra a mellékhelyiségnél mikor is jött a francia, hogy tessék a helyemre fáradni, mert turbulencia és jajj. Amikor már kb. ötödjére akarta ezt eljátszani, vázoltam neki angolul, hogy „i have been trying to sh*t for hours now, you decide, i do it in the toilet, or at my seat with the seatbelt on bmeg”. Hasonló mondat hagyta el ajkaimat, végén a népszerű magyar kötőszóval. Aki nem tud angolul: már órák óta próbálok szni, eldöntheted, a mellékesben, vagy a helyemen, bekapcsolt biztonsági övvel”. A francia megadta magát, lehajtotta a fejét, és intett. Amolyan: tessék, ott a WC ^^. Én pedig megkönnyebbültem. Aludni nem tudtam a gépen, de megnéztem a Karib Tenger Kalózait az előttem levő ülés támlájába ágyazott kis képernyőjén. Meg mást is, cak már nem emlékszem, talán a Pókember kettőt, nem tudom. Sok választásom nem volt.

Régen jelezték páran, hogy a túl hosszú bejegyzéseket nem olvassák végig, mert jajj meg hú. Mondjuk félbe lehet hagyni, de sebaj, most akkor itt tartok egy kis szünetet.

A következő bejegyzésben folytatódik a történet.