Kezdeném a címben szereplő utolsó témával:
Holnapután, új feladatokat is el kell látnom munkahelyemen. Kaptam három saját japános úszócsoportot (tehát velük csak japánul beszélhetek, nem úgy, mint az angolosokkal, ahol, ha valamit nem tudok japánul, nem jelenti még a világ végét), akiknek minden mozzanatáért én fogok felelni, meg lesz beosztva alám olyan edző, aki nálam több mint egy évvel régebben űzi a szakmát, ráadásul japán ugye, tehát sokkalta könnyebb dolga van mint nekem. Ez részemről annyit tesz, hogy piszok nehéz lesz megfelelnem. A munka alapból nem egyszerű, hát még nekem, akinek a nyelv is nehézségeket okoz. Tanulnék én természetesen, de most a munka miatt erre esélyem sincsen. 22-es csapdája, már aki ismeri, amolyan ördögi kör. (második világháború, amerikai légierő, bombázó-legénység: egy feltétellel mentenek fel szolgálat alól, ha bolondnak nyilvánítanak, azonban, hogy ez bekövetkezzék, saját magadnak kell kijelentened, írásban, hogy bolond vagy, azonban ha kijelented, hogy bolond vagy, nem lehetsz bolond, hiszen egy bolond ilyesmit nem jelent ki. No, ebbe bele lehet kötni, de ez a 22-es szabály, ami lehetetlenné teszi, hogy megúszd a bevetéseket, amiket azért nem olyan egyszerű túlélni)
Emellett kell még a japános csoportoknak kétszer bemelegítést is tartanom, ugra-bugráljak és még mondjam is közben japánul, hogy mit csinálok. Éljen.
No meg majd kell megbeszéléskor (meeting ugye) beszédet is tartanom.
Ez mind nagyon szép és jó, ha megdobnak a többletmunkáért többlet fizetéssel is, de erről eddig nem esett szó, és amúgy nagyon alacsony a fizum. (ami ugye családdal, nem épp egy nyerő dolog, főleg itt)
Mindemellett, újítsam meg az angolos tanfolyamot, és dolgozzak hozzá ki egy reklám-tervezetet, vizsgarendszert, új tantervet, és még sorolhatnám. Mindez nagyon szép és jó, de a legfontosabb munkámra (az angolos anyag kidolgozása) semmi időm nem lesz, az új munkakörnek hála. Sebaj…
Tengeri kütyük:
Tegnap is meg ma is ezekből készült a vacsorám. Pároméknál vacsorázom most már minden nap, sőt ma kicsit iszogattam is apósommal (aki amúgy minden este maga fürdeti Hibikit. No nem azért, mert párom lusta lenne, hanem mert egyszerűen szeretné, együtt fürdenek, és Hibiki szerintem élvezi is, mert hallgattam, ahogy a japán nagypapa elgügyög vele, meg beszél hozzá végig, vicces volt^^). Tegnap sukiyaki volt terítéken, teli polippal, ma pedig valami új japán fogást próbálhattam ki, panírozott rákocskákkal, paprikával, pirított zöldséggel, stb. Nem volt rossz^^
Baba és maszat:
No, kisfiam ma valahogyan nagyon elemében volt, reggel nyolctól délig nem volt hajlandó elaludni, sőt, inkább amolyan egy körül sikerült neki, édesanyjával együtt, mert már ő is a végét járta addigra. Én pont akkor érkeztem, egy csomag pelenkával meg egy kis vitaminos üdítővel párom részére, de hát aludtak, úgyhogy egyik ment a hűtőbe, másik pedig a lépcső aljához. Én befáradtam a nappaliba (ami konyha és ebédlő is egyben, saccoljuk olyan tíz négyzetméterre), szürcsöltem egy kis kávét anyósomékkal (vicces ez még nekem, szóval Rie szüleivel^^), utána pedig leültem a kis földi kanapéra (nem emelt, nincsenek lábai, a földön van, oda kell leülni) és néztem ház melletti kis növényeket, ahogy a szél fújdosta őket. Később páromék felébredtek, indult a pelenkázás, amikor is párom sikeresen összekente „terméssel” a kezemet. Sebaj, igazándiból nem zavart, csak vigyáznom kellett, nehogy Hibiki ruhájába kenjem, miközben segítek a hadművelet végrehajtásában.
Este még kacifántosabban történt meg mindez, ismételten. Kisfiunk akkorát termelt, hogy még a pelenka is besokallt tőle (pedig öt kilós gyerekig bőven jó, és Hibiki nem sokkal lehet még három kiló felett), minek hála „nyitáskor” Hibiki lába, mint jó kőműves a malterból, merített egy adagot és sikeresen a kezemre kente, nesze neked apu, én ilyet is tudok. Igen, nagyon büszke vagyok rád kisfiam^^ Haragudni persze képtelenség, még csak a leghaloványabb rosszérzés sem fordult meg bennem, annyira drága kis csöppség, hogy még amikor egy órán át pelenkázzuk, etetjük, fürdetjük, tisztába tesszük, altatjuk, etetjük megint, tisztába tesszük, stb, és még mindig sír, még akkor sem tudok rá haragudni, vagy idegeskedni.
Nagyon örülök, hogy ennyire kitartottunk a megtartása mellett tavaly tavasszal, nagyon megérte, mert egy csodálatos kis emberkével gazdagodott a világ^^
A japán nagymami meg dédmami egyértelműen rajonganak érte, de most már azt is láttam, hogy a dédpapi is. Váltogatva babusgatják, tartják a karjukban, nézik meg a kiságyban, viccelődnek vele, kedveskednek neki, és még sorolhatnám. Van hogy párom már úgy szól édesanyjának, hogy hé, most már ő is szeretné tartani:D Most mondjuk kétnapos ünnep volt, holnaptól egyedül lesznek otthon, de legalább feltöltődtek, és legalább a dédmama néha hazamegy, meg a nagymama sem dolgozik szombaton. Velem még csak ennyit sem tudnának lenni, főleg az új munkarendemmel.
Ezek az újdonságok, kép is lesz majd, amolyan kis drága^^ Csak nem ma, mert már így is sokat körmöltem, és ideje készülődnöm a lefekvéshez^^
Legutóbbi hozzászólások