Még élek. Pedig a nap elején azt hittem, a végére kimúlok, mint egy nyúl, aki kimerült a hajszában. Ma ugye számtalan új dolgot kellett csinálnom a munkahelyemen, pontosabban hármat, de ez épp elég volt. Ebből kettőt nem is tudtam hibátlanul elvégezni. Bár az egyiknél, az ötperces csoportos bemelegítésnél ez oly mindegy volt, és csak a nyak bemelegítését hagytam ki. (azért „csak”, mert a gyerekek elég bénán csinálják, és nagyjából semmit nem ér úgy)
A másik pedig, amit nem tudtam tökéletesen elvégezni, az a legelső teljesen önálló csak japános csoportom volt. Kisgyerekek, 3-5 körüliek, akik még félnek a mély víztől (és meg is fulladnak, ha nem figyelek oda). Szerencsére kaptam egy „sub coach”-ot, azaz egy (alárendelt) társedzőt, aki segített. Utólag kikértem a véleményét, és mondtam, hogy világítson már rá a hibáimra, mert tudom, hogy volt, csak úgy azért mégis. Ezt meg is tette, nagyon szépen elmagyarázott mindent, és megnyugtatott, hogy nyugi, kezdetnek nem rossz. Ez nekem elég is volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Úgyhogy a mai napot túléltem. Innentől minden szerdám halálos lesz, nagyon örülök neki. Előre várom már a vizsgaidőszakot, hány gyerekem fog átmenni a vizsgákon. Szerencsére van akin látom, hogy már most simán átmenne^^
Hibiki jól van, párom is. Holnap kicsit többet leszek velük, mert szabadnapos vagyok (no jövőhéten meg hatnapozom megint…), bár dél körül megyek megint az okmányirodába, kikérni Hibiki egyik papírját, ami igazolja, hogy az édesapja vagyok, ezt leadom aztán a munkahelyemen, és jövőhétre már be is vonódik a csöppség a társadalombiztosításom támogatottjai körébe. (ez eddig páromat takarja) Kép lesz, ne haragudjatok, de most megyek és megalszom, mert az „el” az itt már túl gyenge előtag. Az is lehet, hogy szétalszom… szóval aludni fogok, nagyon.
Legutóbbi hozzászólások