Túléltem a múlt hetet, most ezt kell

Ugyan ez a hét nem hat napos, csak öt, de akkor is túl kell élni. Pontosabban a Szerdát, a többi nem olyan vészes. No a többi sem piskóta, de azokat az órákat már kívülről fújom. A szerdai első óra (délután egytől kettőig) igen nehéz. A gyerekek ugye csak japánul tudnak, én is elvileg csak japánul beszélhetek velük, hiszen ez nem angolos csoport. Átlagéletkoruk 4-5 év, víziszonyuk vagy legyűrhetetlen, vagy veszélyérzetük nincsen és simán lelépnek az emelvényről (ami a már említett piros dobogót jelenti, ami a medence fenekén található, egyszer kétméteres kivitelben, ezekből négy áll ilyenkor a rendelkezésemre) én meg kapkodhatok utánuk, hogy ne a drága gyermek megfulladását nézze az anyuka a panorámaablakon át az előtérből. A legtöbb gyerek imádni való és szófogadó, azonban van egy két nehezebb eset. Van egy kivételesen nehéz is, akit egyenlőre nem kaptam még ki (icudemo tag, azaz akkor jön amikor szeretne, tehát kiköthet az én csoportomban is néha, aminek nagyon nem örülnék) de nem is szeretnék. Mint „sub-coach”, azaz társedző, segéd, volt már hozzá szerencsém és a legrutinosabb edzőket is kikészítette. Nem is kicsit. Ugye ő az aki kijelenti, hogy nem érdekli, hogy a többiekre nézve veszélyes, ha csak úgy beugrál a vízbe a partról, mert tőle akár meg is halhatnak a többiek. Vagy ha éppen olyanja van, bevizel, mert miért ne tehetné. Öt éves, mindenkinél okosabbnak képzeli magát és általában ledöbben amikor nem magyarázkodom neki. Teszem azt, a piros emelvényről állandóan leugrál, hiába mondjuk neki, hogy ne tegye, mert veszélyes, mivel nem tud úszni. A víz alatt kalimpálni tud, de amikor elfogy a levegője, akkor bajban van… Őt ez sem érdekli, inkább az érdekli, hogy: akkor az edző miért lehet ott, ha ő meg csak a piros emelvényen lehet. Először elmondtam neki, hogy azért, mert az edző 190 centi, ami kb négyszer annyi mint ő, és nekem a köldökömig sem ér a víz. Ez nem volt elég neki. Következő alkalommal, mikor megint jött az okos kérdéssel, közöltem, hogy azért, mert ez egy uszoda, én edző vagyok, ő azért jön, hogy úszni tanuljon, akkor lesz szíves azt tenni amit mi mondunk. No ekkor már blokkolt pár pillanatra az agya, míg végül rávágta, hogy ez nem érdekli. Onnantól kezdve (na jó, igazából onnantól, hogy a társai meg is halhatnak, őt nem érdekli) nem tárgyaltam vele, ha útban volt arréb pakoltam, ha ugrált rábíztam a főedzőre, ha nem csinálta amit kellett, addig hajtogattam (nem a mondandókát hanem a gyereket magát) amíg végül fel nem vette a kellő figurát. (teszem azt kar kinyújt, láb kinyújt, mint a tésztát, a két végénél megfogtam és kihúztam, bevált, utána úgy is maradt és csinálta magától, rájött az kellemesebb érzés, mint amikor én teszem).
Ilyen mindenkinél okosabb gyerek van idősebb is, és nem is zavarna, mert had higgye amit akar, ha a szülei ilyen hülyén nevelik, én nem fogok besértődni egy kisgyerekre, viszont a társaikkal szemben undorító amit művelnek. Ugye mindenki szépen sorban áll, nem ugrál a vízbe, nem rosszalkodik, mert mi megkértük rá őket, ő pedig randalírozik mint valami kerge barom. Itt sajnálom, hogy „ügyfélként” kell a gyerekeket kezelnünk, illetve hogy a létszám a legfontosabb. Szerintem, ha 3-4 gyerek elmenne az uszodától, a többszöröse csatlakozna.
Amúgy 28-ig el kell készülnöm az adóbevallásommal japánul. Ma kaptam meg. Juhé. Sebaj, párom, munkahelyem segít. Remélem kapok hatalmas visszatérítést, mert ugye nem dolgoztam egy egész évet, de gondolom éves jövedelem után adóztam eddig. No eldől.

Hibiki és Rie jól vannak. Hibikire még utoljára felpróbálták a kis pelenkát (no nem olyan nagy ám, csak valaki mikropelenkát vett neki véletlen), aminek meg is lett az eredménye, össze-vissza kakilta magát. Mi ezt nem vettük időben észre, mert nem volt szaga éppen, és örömmel tartottuk az ölünkben, mígnem Rie valami nedveset észlelt, majd mindkettőnk kezén feltűntek a sárgás foltok. Az emeleten, peluscsere közben ért a döbbenet, mert a pelus mintha nem is lett volna ott, simán a hátánál kikanyarodott belőle a sárga csík és folytatódott a kb. fél órája ráadott ruhán. Az tetszett, hogy a nagyika gumikesztyűben jött a ruháért, mi meg párommal könyégik maszat voltunk:D Sőt párom szoknyájára is jutott. Hibiki ma nevetett először életében. Nem nevetni akart szerintem, de mikor „majdnem sírt” szabályosan nevetett egyet, amolyan jóízű gyermekkacaj érzése volt. Ilyet is tud, ha még keveri is a helyzetet:D

Megyek aludni, jóéjt, és hajrá, mert jajj… még két szerda… Ráadásul jövő hónapban is marad ez az órám… 😛