Hibiki megevett egy kutyát, és csónak lett belőle.
No nem egészen ez a cím lényege, de akár lehetne ez is.
Hibiki jobban van, már nem fullad, csak a megfázása miatt köhécsel, továbbá picit folyik az orra. Tegnap meglátogattunk egy pici egyszobás lakást, ahol hét kutya volt, egy pincsi és hat csivava. Érdekes élmény volt, és fölöttébb meglepő, hogy a csivavák mennyire imádják Hibikit, és viszont. Kiválasztottuk melyiket szeretnénk, de még egy hónapig nem hozzuk el, mert Márciusban Yamagatába megyünk, és akkor egyedül maradna egy-két napra.
Asztma ide vagy oda, mint életre-szóló asztmás, nem látok összefüggést kutya és asztma között, főleg Hibikinél, aki minden héten két napot tölt két sicuval együtt páromék házánál.Kutya lesz, mert most ez párom és kisfiam boldogsága. Kutya… vagy valami olyasmi.
Ma pedig párom vásárolni ment édesanyukájával, úgyhogy Hibikivel nekivágtunk a ház melletti folyónak, ami egy park ugye, csak folyó van benne középen. Pontosabban a folyó két partján van egy ideig park. No de ahogy sétáltunk, láttam öreg japán csónakokat, öreg japán emberekkel, ahogy szelik a habokat (hab amúgy nincs, de így olyan vadregényes) a hátulevezős (mint egy gondola majdnem) csónakjaikkal. Mikor a kikötőhöz értünk (stég, de ismét vadregény) jött egy öregúr, hogy miszter miszter, notte kudászáj. Azaz szálljunk már fel mi is. Hibiki és én. No, Hibikit babakocsiból ki, csónakba be, ahol szabadon kellett engednem mert különben behisztizett, lévén álmos volt már nagyon. Négy japán lányka, olyan 8 év körüliek, egy néni aki valaha tolmács volt New Yorkban, illetve pár öregúr meg egy férfi ültek a csónakban. Mindenki imádta Hibikit, beszéltek velem, mesélték a lányoknak, hogy hát Magyarország nem akármi ám, mert hú de van történelme, meg ihaj csuhaj, nekem meg szakadt a mentőmellény a mellkasomon a büszkeségtől.
A csónakázás jó volt, a kislányok odáig voltak Hibikitől, Hibiki meg tőlük, én pedig az öregekkel beszélgettem. Jó negyedórás-húszperces csónakázás volt. Most Hibiki alszik, én pedig kakós gubát (mák híjján) fogok enni. Már rég kész, csak ha most nem írok blogot, akkor soha. Úgyhogy írtam, tessék.
febr 21
1 comments
"ihaj csuhaj, szakadt a mentőmellény a mellkasomon a büszkeségtől"
Ezen egy jót nevettem! 😀
Örülök, hogy jobban van, és hogy ilyen jó kis élményt szereztetek csónakozáskor!