Láz és emlékek III. (vagy lázas emlékek?^^)

Én még mindig lázas vagyok, pontosabban hőemelkedésem van, de délután átcsap lázba így is úgy is. Holnap munka, nincs mese, nem fogok itthon ülni most már, legyen akármilyen egészségtelen húzás, mert valakinek pénzt kell keresnie, és ha többet hiányzom, akkor nagyon sovány lesz a fizetésem, pont amikor érkezik a baba.

No de, térjünk át az emlékekre, mert a láz annyira nem érdekes és nem is valami felemelő téma.

Mivel is teltek az első napjaim Japánban? Többnyire a párommal való mászkálással, a környezettel való ismerkedéssel. Még az első napon vettem egy laptopot, leárazva, a legolcsóbbat. Most is ezen gépelek. Valami nagy okos kitalálta, hogy a Vista az de jó, és adják azt hozzá, hiába túl gyenge a gép hozzá. Ugye fél giga memória nem épp a Vistának van kitalálva? No mindegy, adtak hozzá valami butított Office csomagot is, amiben van Word, Excel és Outlook. Munkához még jól jöhet, no meg jött is anno, amikor a vízumomért tapostam ezerrel.

Az első héten Japánnal ismerkedtem, meg a lehetőségekkel, amik hamarosan kezdtek elkeseríteni. Külföldinek könnyű vízumot szereznie, HA az anyanyelve angol vagy esetleg francia. Még talán a Kínai egy jó lehetőség. Továbbá a legtöbb országnak vannak itt jól működő, összetartó kis közösségei. Én amikor ilyet kerestem, a „kis-követség”-et találtam, valami japán magyar klub néven. No, el is mentünk Riével. Páran kedvesek voltak, de amikor szóba jött, hogy esetleg segítségre szorulnék, akkor jöttek a beszólások, hogy hát próbálkozz, meg nem igen szokott összejönni, meg még sorolhatnám. No, akkor mentem oda utoljára. Mondom, voltak köztük kedves emberek is, de a színe… amúgy mástól sem hallottam sok jót róluk. Japántól, aki egyszer elment oda, mivel magyar szakot végzett, magyartól, akihez a munkájából kifolyólag szokott néha jönni a „kitalátor”.

A követségre is mentem egyszer segítséghez folyamodni, esetleg ott tudnának valami aprócska átmeneti munkát adni, segíteni. Tudom nem tartozik a feladataik köré, de gondoltam megkérdem, elvégre ők is emberek. No, én időközben megházasodtam, gyerekem lesz, és úgy hiszem, odahaza még mindig egyedülállóként vagyok elkönyvelve. Nyáron írtam a követségnek, kétszer, egyszer telefonáltam is nekik, hogy milyen papírok kellenek nekik. Azóta is várom a választ, most már azonban lassan az új vízumhoz szükségem lesz pár papírra onnan, úgyhogy megyek majd meglátogatni őket. Már alig várom. A tavalyi segítségre pedig, hogy milyen választ kaptam, szerintem felesleges is leírnom.

Októberben jött egy mentő ötlet, hogy esetleg egy komám, lent Kansai megyében, tud segíteni a vízummal, meg indul egy sulija is, addig még húzzam ki. Ennek lett az a vége, hogy lejárt a vízumom és repültem át Koreába. Onnan meg nem akartak visszaengedni. Jópofák voltak… én ugyan nem tudtam értékelni, és akkor a reptér felhívta a páromat, hogy vállalja-e a felelősséget értem. Szerencsére párom tudja mikor kell komolyan venni a dolgokat, és nem mondta viccből, hogy „nem”. ^^
A japán határőr kisasszony felvette az adataimat, megnéze párom képét, és mondta, hogy sok sikert. Újabb 90 nap. Időközben jött némi aprópénz az iskolától, amelyik elvileg elindult, és de jó lett volna, csak a kigondolója olyan sületlen álmodozó, hogy képtelen volt felfogni, előbb olyan tanfolyamokat indíts, amik tőkét hoznak, majd utána olyat, amit megálmodtál. A fizu a lakbéremre sem volt elég. Barátok, családtagok, sőt, még olyan emberek, akiket tán alig ismerek is, mind mind támogattak. Szokták mondani, hogy hú min mentem keresztül, és mit vittem véghez. Igen, keresztül én mentem rajta, de nem én vittem véghez. Mind azok, akik megbíztak bennem, és akik segítettek. Nélkülük, valószínűleg sehol sem lennék már. Azt, hogy párom szülei megpuhultak, és hogy párom ilyen bátran kiállt velük szemben, amikor még a baba ellen voltak, azt is mind ennek a sok segítőkész embernek köszönhetem. Akkor ha nem kapok segítséget, akkor kiranak a pici lakásomból, valami tömegszállásra kerülök, párom ott már nem érzi azt a biztos hátteret, hogy van hová mennie, ha a szülei kidobják (ez is felmerült, és párom csomagolni kezdett). Akkor ha nem kapok segítséget, nincs meg az a minimális hátterem ahhoz, hogy az új munkahelyemre szalonképes, és munkaképes állapotban bejárjak, megpályázzam a heti negyven órás beosztást. Ez a munkahely az, ami végül megpuhította párom szüleit, nincsenek vele megelégedve, mert azt mondják, amennyire széthajtom magamat, nagyon keveset fizet a munka, de nekem ez a munka mentette meg a családomat. Ez a munka pedig annak köszönhető, hogy a fent már említett segítők mellém álltak a legnagyobb bajban.

Mind az, amit itt Japánban elértem és el fogok érni, legalább annyira az ő érdemük is mint az enyém. Én csak az elvakult hülye voltam, aki mindenáron, mindenáron, mindenáron, és olyan nincsen, hogy nem. A háttér ami ezt lehetővé tette pedig ők. A hülye egyedül valószínűleg megőrült volna, és az állandó fejjel a falnak rontásnak nyaktörés lett volna a vége. De páran mindig varázsoltak egy pici ajtót a falra^^

Ma nincsen kép, ez a bejegyzés ilyenre sikeredett, nem is szeretnék mást írni^^