Igen, ilyen kis cukorfalatkásan. Bár meg volt fűszerezve némi kajcival meg más egyébbel is, ami a kajciból egyenesen következik. Vagyis nem olyan egyenesen, de következik.
Reggel, vagyis inkább délelőtt, mikor is felébredtem, megnéztem a telefonomat, mely emailek pittyegtek az éjszaka folyamán. Közben megláttam, hogy párom is küldött ám üzenetet még reggel. No, van benne csatolmány, ez csak Hibiki lehet! Ő is volt. Mármint nem ő maga, hanem kép, róla^^
Az első kép ez az ominózus reggeli üzenet.
No de aztán, a mai nap nem volt ám ilyen habos torta végig. El kellett mennem a Kótó-ku városi hivatalba, avagy az itteni okmányirodába, bejegyezni Hibikit. Itt ugyanis nem anyakönyvezik, mint nálunk. Itt születéskor nem is kap a nevére szóló karszalagot. Ennyit kapott: Madudak Rie Baby.
No el is mentem a hivatalba, felvegyverkezve a kellő papírossal, meg adatokkal. Igen ám, de a papíros hibásan lett kitöltve, itt-ott. Nem rovom fel páromnak (felrónni, valakinek a rovására, milyen érdekes, hogy ennyire a nyelvünkben él a rovás, mégis alig páran tudják használni… azért ez szerintem szégyen valahol^^), hiszen nem egy egyszerű dolog, ráadásul ő maga írta, édesanyjának még anno a nagyi segítette kitölteni. Vagy a nagypapája… nem tudom.
No de, hibák itt, ott, tessék javítani. Oké, írom én szorgalmasan japánul. No, jött az a rész, hogy rendben, most várjak egy picit, aztán bla bla bla bla bla bla bla, harmadik emelet tizennégyes szám, bla bla bla bla bla bla. Magyarul a lényeget megértettem. Harmadik emeletre fel, 14-es pult. Itt aztán jó két órát el is töltöttem. Miért? Ugye Szeptemberben jöttem ide, tavaly. Igen ám, de csak idén Márciusban jegyeztettem be magamat. No erre jött, hogy hát ebben a pénzügyi évben, csak Március óta vagyok bejegyezve, és akkor mi van az azelőtti keresetemmel.
Itt jó másfél órán át, az volt az álláspont, hogy hát nyilatkoznom kell, hogy nem volt keresetem, meg bizonyítsam, hogy Kótó-ku-ban laktam előtte is. (mindeközben kisfiam bejegyzését el is végezték, tehát nem vacakoltak, hogy ácsi-bácsi, most emiatt akkor az is pihenőre kerül kicsit, ez is egy eléggé rendes dolog, amit felettébb értékeltem)
Másfél óra után, az úriember, aki velem foglalkozott, megkérdezte, hogy angolul beszélhetünk-e, mert látja, hogy a japán azért még nem megy olyan jól. (pontosítanám megfigyelését: nem megy. az „olyan jól” nyugodtan elmaradhat egyenlőre:D) No itt végre lehetőségem nyílt nekem is beszélni, mert megérteni megértem már nagyjából amit mondanak, de… elmondani, és elmagyarázni, hogy hol hibádzik a gépezet, még nem tudtam.
No, elmondtam neki, immár angolul és japánul, így keverve, hogy én bizony túristaként tartózkodtam itt Márciusig. Nos, Februárban, amikor már biztos volt, hogy kapom a vízumot, szerettem volna bejegyeztetni magamat, de akkor még azt mondták, pont annál a hivatalnál, hogy jobb, ha megvárom a vízumot. Tehát a hivatal maga küldött el, hogy majd később. Továbbá, vízum nélkül nem kaphatok fizetést. Mivel Március előtt nem volt vízumom, ezért a fizetést is kizárhatják, áde nincsen keresetem amit be kellett volna valljak. (mert ezen ment a cécó igazából, hogy mennyit keresek, és eszerint mennyi támogatás jár a gyereknek, meg hogyan is állok adózásilag)
No, az úriember hátravágtatott, telefonált az ötödik emeletnek (adóügyesek, igen, adó-ügyesek, mert ügyesen adóznak…. na ezt még lehetne folytatni^^), majd jött vissza, hogy hú, hát igazság szerint nem is az én hibám, hogy nem jegyeztem be magamat előbb, mert nem is kötelező, csak most kéne, de elég hogy a aláírok egy papírt, hogy mivel nem volt vízumom, így bár itt tartózkodtam (leszállási engedély = 90 napos „visitor visa”, „tourist visa”, „landing permission”, nekem ez volt, kétszer is:P), keresetem nem volt és így be sem jegyeztettem magamat.
Ezt a papírt lepecsételték, egy példányt a kezembe nyomtak, az útlevelem első oldalát, továbbá a három különböző vízumomat lefénymásolták, és kész. Ja, és az illető nézte a vízumomat, a második 90 naposat, hogy hát azon ott van, hogy canceled. Mondtam igen, mivel megkaptam az újat, és elég fura lenne, ha kettő is lenne egyszerre.
Szóval lényeg a lényeg, a városi hivatal hihetetlen jól ismeri a saját ügyeit (amúgy tényleg, le a kalappal, mindent azonnal tudnak, mit merre hogyan, még csak el sem méláznak fél percig, hogy most akkor ezt hogyan), azonban gőze sincsen a bevándorlási hivatal törvényeiről, szabályairól. Én meg mivel fél évig havonta többször is jártam oda, meg jóformán én intéztem a saját vízumomat (tudniillik a cég amelyik támogatott, csak a nevét adta hozzá jóformán, meg pár szórólapot, hogy lássák, hogy tényleg létezik, minden szükséges dokumentumot én töltöttem ki, írtam meg, állítottam össze), kicsit jártas vagyok a témában.
El is magyaráztam mindent a hivatalban, az úriember nézett nagyokat, hogy itt egy külföldi, aki történetesen tudja, hogy mi merre hány óra, majd végül mindketten elnézést kértünk a kellemetlenségekért, továbbá megköszöntük egymás türelmét, hajlongtunk jó sokat, majd távoztam.
Kisfiam japán állampolgár. Japánban nincsen kettős állampolgárság, úgyhogy, 18 éves koráig japán is marad, aztán majd eldönti.
Ezek után hazatértem páromék házához. Ugye egy hónapig ott lakik most kis családom, kivéve engem. Én a nappalinkban lakom^^
No, ekkor készült a második kép, fürdés közben. Igen, Hibiki az, és azért van rajta egy törülköző a víz alatt, mert ha nincsen rajta valami ruha (még a kádban is), akkor sír, nagyon. Mit lehet tenni, szemérmes gyermek na.
Utána még falatozott egy picit, majd ment aludni. Ekkor picit magára hagytuk, mi lent nézegettük a babás dolgokat, míg ő az emeleten, párom szobájában aludt. Én később felmentem, lefeküdtem mellé a földre (ő félbehajtott futonon alszik, a futon és a lepedő között egy finom kis langyos fűtőtest, ami tényleg nagyon kellemes meleget ad) és én is elaludtam. Utána lementem, vacsorázni, pont mire végeztünk, Hibiki felébredt és elkezdett sírni. Én akkor felmentem, elkezdtem hozzá beszélni, le is csitult azon nyomban. Párom is feljött, és pelenkázott egyet. Csodák csodájára, Hibiki nem sírt közben (ugye a meztelenség nem erőssége, még ha csak félig is), lehet azért, mert előtte le lett nyugtatgatva. Utána megint készült kortyolni egy picit, azonban én meg készültem hazajönni, úgyhogy elébb lementünk az alsó szintre. Ott máris megszállta őt a japán dédi meg a nagyi. Később dédi jött velem térképet böngészni, mert holnap elvisz engem ebédelni, egy finom helyre. Meg szeretne hívni ebédelni. Aranyos nénike, bár elég idegesítő tud lenni, annyit beszél, de ugyanakkor csupaszív és nagyon imádja és félti Hibikit, úgyhogy mindig próbálok erre gondolni, amikor éppen kötéltáncot jár az idegeinken^^
Közben Rie meg az édesanyja a szó szoros értelmébe véve szénné kacarászták magukat Hibikin. Tudniillik csuklott (Riétől örökölte, ő születése óta erősen hajlamos a csuklásra), és ráadásul a ismét rákezdett a tőle megszokott vicces arcok váltogatására. Jól elszórakoztatta a lányokat^^
Mára talán ennyi elég is, megyek elájulok, mert holnap tatami szobát bontok, és poloskát keresek, ha nem oldom meg a gondot időben, nem lesz hova hazajönnie Riének és Hibikinek. Úgyhogy… hajrá.
Legutóbbi hozzászólások