Németországból vissza Japánba

Megérkeztem, lassan egy hete. Sokminden volt Németországban is, idehaza is.

Következzék egy gyors összefoglaló. Kezdem a legrosszabbal talán, párom és kisfiam holnap temetésen vesznek részt, ma utaztak le vidékre, másnap ugye korán kezdődik a szertartás.

Kedvesem anyai nagymamája távozott el tegnap. Én is találkoztam vele egyszer, és bár ágyhoz volt kötve, nagyon tüneményes nénike volt és nagyon imádták egymást Hibikivel. Mikor Hibiki utoljára ott járt, meg én is, állandóan bemászott a nagyi szobájába és felállt az ágya mellé, úgy boldogította. Amikor nem volt ott, akkor anagyika hívta mindig. Jobban szerette mint a másik kettő dédunokáját, saját elmondása szerint. Viszont három dédunokával, azt hiszem nem lehet oka panaszra, és páromat is ez boldogítja. Még a holnap lesz nekik nehéz. Anno amikor édesapám távozott el, nem említettem meg itt. a legtöbben talán megértik, hogy miért, van amiről az ember nem tud írni, mert nehéz.

No de megjártam időközben Németországot is, ahol nem titok, nem most jártam először. Sőt, még németül is tudok, egész tűrhetően, úgyhogy viszonylag otthonosan mozgom odaát. Mióta Japánba költöztem, több mint két éve, először jártam Európában. A képzésen részt vett velünk még egy norvég, egy libanoni és egy pakisztáni férfi is. Utóbbi elég érdekes volt, kedves volt, de kicsit fura. de kedves, és ez a legfontosabb. A norvég úriember, mert az volt, ősz hajával meg hatalmas gombokkal tűzdelt zakójával (először szinte tengernagynak néztem) tekintélyt követelő jelenség volt, de ugyanakkor nagyon kedves is. Bérelt egy kocsit, ő furikázott minket szinde végig. A libanoni férfi pedig egy francia-libanoni lehetett, Szerzs volt a neve (Serge). Vele beszélgettem a legtöbbet és nagyon remélem, hogy fogok tudni vele még találkozni. Mesélt nekem a háborúról (ugye Libanont évtizedekig Szíria tartotta megszállva, majd Izrael kezdte el ciklikusan lerombolni, mindig mire újjáépítik), arról, hogy milyen érzés úgy munkába menni, hogy az ablakból a frontot látod, vagy hogy milyen amikor az ember barátai sorra eltűnnek. Szíriai fogság, vagy izraeli bomba, egyre megy.Mesélt arról is, hogy a Hezbollah ugyan Izrael ellen van, de nekik egyik sem kell, ők csak békét szeretnének.

A németek sem szégyenkezhetnek kedvesség terén, velem hihetetlen rendes volt mindenki, bár mondták, nekik olyan mintha egy némettel beszélgetnének, és ez de jó. Viszont tényleg nagyon kedvesek, segítőkészek voltak. Sőt, az egyik magas beosztású német, bevétel-hiány ellenére, aprócska fizetésemelést indítványozott nekem. Más háromnegyed éve nem kap a cégnél emelést, én meg már most készülhetek rá. Nem lenne rossz, mert különben gyalog kell Karácsonyra hazamennünk.

A képeken mit látni? Tájat, Petit, felhőt.

Én épp Hong Kong új repterén virítok, míg az ájulás szélén álló munkatársam próbál lencsevégre kapni, a látható eredménnyel. Pedig akkor még csak négy órát repültünk, hátra volt még tizenkettő.

A felhők szerintem jól néznek ki, mint a vattacukor, vagy a fürdőkád habja, esetleg hó. Tessék, annak aki ritkán repül (mint pl. én)

A tájképet a Hotel bejáratától fényképeztem. A hotel egy dombon volt, senkiföldje kellős közepén, ezért is kellett gépjármű.

Japán a levegőből, Chiba-ken, mivel Naritáról szálltam fel.

Naritai airport shuttle. Ilyenek juttatnak el innen oda, meg onnan ide. Tényleg nem tudom hova mentünk vele, mert terminálunkat nem hagytuk el, szerintem. Amúgy igen, nem vonat, gumiabroncsos elektromos akármi. Hong Kongban meg amikor Frankfurtba mentünk vala, és ugye átszálltunk, akkor a következő utat jártuk be:

Biztonsági vizsgálat, kisvasút valahova, ismét vizsgálat, táblákat követve séta U alakban a duty free shopoknál, majd ismét vonat és beszállás. Nekünk az volt az érzésünk, hogy halál a semmiért utaztunk kétszer a vonattal, mivel lényegébe véve ugyanoda mentünk vissza. Ügyes üzleti fogás, kérdés, hogy megéri-e. Vagy hogy csak mi voltunk-e fáradtak, és nem körbe mentünk, hanem csak úgy tűnt, és tényleg kellett a két vonat.

No mindegy. Mára ennyi, majd ha tudok termelek még.