Hossz szünetet tartottam, mivel ismét hatnapos munkahetem volt, aztán lebetegedtem, mire végre eljutottam a mai szabadnaphoz, melynek majdnem vége, hiszen végigtakarítottam a napot. Párom és kisfiam vidékre utazott, babamutatóba a nagyszülőkhöz (anyai), így végre tudtam erős vegyszereket is bevetni, fürdőszoba és WC pucoláshoz. Persze ennek azért részint megvan az eredménye, mert fáj a kezem, stb, de most ragyog minden.

Itt megérkezett a tavasz, legalábbis az időjárás enyhült. A munkahelyemen egyre nehezebb a dolgom, egyre sokszínűbb a munkaköröm, ráadásul be akarnak rakni esti műszakba, vagyis éjfélkor érnék haza. No erre azért mondtam, hogy kizárt, mivel akkor egyszer sem találkoznék a családommal.

Új képem most nincsen, nem készült, vagyis ha készült is, párom kameráján találhatóak, azt pedig magával vitte. Vasárnap próbálok majd többet írni, lenne miről, de most nem jut eszembe semmi^^

Hibikinek ismét hullik a haja, nekem még nem, de lehet hogy majd cserélünk^^

Ráadásul a munkahelyemen. Azt már tudtam, hogy két főmunkatársam lelép, ami rendesen nehezíti a dolgunkat, de most még más is rájött minderre.
Volt nekem egy munkatársam, sőt, közvetlen felettesem, X-san. Negyvenes éveiben járó, nagyon kedves, nagyon türelmes, kiváló tanár és jó felettes. Igen ám, de mindenkinek vannak hibái. X-san mindennap részt vett egy megbeszélésen, a főnökkel négyszemközt. Az ott elhangzottakat nem volt szabad továbbadnia. Azaz nem lett volna szabad. No, azt mindenki megérti, hogy mégis megtette, mégpedig a többiek érdekében, csak a mikéntjét szúrta el. Tudniillik számítógépen beszámolót írt minden megbeszélésről. Hova mentette el? Az asztalra (desktop), ráadásul a címe is valami olyasmi volt, hogy megbeszélés.
Második hiba, igen csak csúfos kifejezéseket használt fejesünkre, az egyik legdurvább japán kifejezést is. Elég gyakori volt a szövegekben az említett kifejezés. Gondolom a stílus is olyan lehetett amilyen.
Jött a csúcspont, főnök kinyitotta adott laptopot és meglátta a beszámoló-gyűjteményt. El is olvasta azt. Nos, az egyik az az, hogy bizalmas információt adott ki X-san (olyan bizalmasat, amit 18 együtt ledolgozott év alapozott meg, hogy értsük a súlyát), de ráadásul minősíthetetlen stílusban. Természetesen azonnal megbánta tettét, ráadásul még a főnök is akart neki adni egy utolsó esélyt. Írjon magyarázatot és egy bocsánatkérő levelet, otthon, ne a munkahelyén, munkaidőben.
X-san utolso hibás lépéseit ekkor követte el: délelőtt, munkaidőben, ugyanazon a laptopon begépelte jó két és fél óra alatt a levelet, majd elmentette az asztalra… Innen más ismerős a történet, főnök megtalálja, stb.
Nem, nem szándékosan tette elérhetővé X-san, mert 18 évet itt töltött, nagyon máshoz nem ért, ráadásul itt most egyre többen kerülnek az utcára.
Mióta odakerültem az uszodába, hihetetlen sokat segített nekem, nagyon a szívemhez nőtt és teljesen lesúlytott az a tíz perc, amikor mondta, hogy lehet, hogy már nem fog itt dolgozni, és 10 percre rá, már távozott is, és a főnök személyesen odajött hozzám, hogy mi a pálya. (máshoz senkihez sem ment oda, mindenkinek parancsokat adott, hozzám kérésekkel fordult, nem tudom egyenlőre mire vélni, de remélem a bizalom valami-féle jele)
Nagyon sajnálom, hogy X-sant kirúgták, és hihetetlen űr maradt utána, és az egész uszoda szomorkás lett, de sajnos ezt ő szúrta el. Munkatársaim is mondták, hogy wakaru, wakaru nan desu kedo, wakaritakunai, azaz értem értem, csak nem szeretném.

Végezetül két kép, Hibikiről meg Riéről.

Könyvkiadót keresek, ha valaki tud valamit, kérem szóljon! Előre is hálás köszönet^^

Vegyük szépen sorra a dolgokat.
Első legyen Hibiki, és az oltás-sorozat amit ma kapott. Amolyan bélyegzős, pecsétes, vagy miféle oltás, kilenc szúrásnyom a vállacskáján. Természetesen ordított, mint a fába szorult féreg, de én nem lehettem jelen, úgyhogy csak elbeszélésből ismerem a történteket.
Az első képen oltásra vár Hibiki, ezért is pucérkodik. Mellette egy kis srác van, nem tudjuk ő miért van felöltözve, de ez lényegtelen. A doki megdícsérte páromat, hogy Hibi jól karban van tartva, Rie örömmel nyugtázta az orvos megállapítását.

A további négy képen pedig kis családocskánk látható, amint újabb purikura akciót hajtottunk végre, a közeli Jusco áruházban (dzsászkó:D).
Olcsó volt, 400yen (5-600 yenesekhez képest, ráadásul itt öt képet küldhettünk el magunknak email címre, nem csak kettőt), és egész jók lettek a képek is.

Végül jöjjön a vízumos kérdés, vagyis inkább témakör. Ma bekerült a dependent, avagy spousal visa az útlevelembe, 2012-ig érvényes, azaz három évre szól. Akkor pedig permanent resident státuszt kapok majd. Amolyan letelepedési akármi. Akkor jár majd le az útlevelem is, úgyhogy ez majd megint egy szép menet lesz, de most három évig nyugi, remélhetőleg. Úgyhogy durrogjanak a pezsgős üvegek, visítsanak a tűzijáték rakéták (meg a szomszéd asszony macskái) és mindenki vonuljon az utcára dobpergés mellett éljenezni a mai napot. Minden elismerésem a japán ügyintézésé, mert gyorsabban reagáltak az én leveleimre, mint én az övéikre. Szinte posta-fordultával küldték a hiányzó anyagok listáját, illetve az értesítőt a bélyegző átvételéről. Mindezt 4.000 yenért, ami a nagykövetség, vagyis a magyar állam-bácsi jó 30.000 yenes akciójához képest aprópénz. Igaz engem ez is hazavágott most, fizu előtti utolsó héten:P Ez van, ez a hónap gyenge volt, a következő is az lesz, mert ma az ügyintézés kedvéért ki kellett vennem megint egy szabit. Ebben a hónapban ez a második, hiszen kellett már mennem okmányirodába is, mivel a munkahelyem meg messze van, nem nagyon tudok már rendesen beérni, pl. fél napra. Legfeljebb az utolsó egy-két órára, ami már nem oszt, nem szoroz (főleg, hogy többet utazom mint amennyit bent lennék).

Mára talán ennyi, kicsit lepihenek végre én is, hat napot dolgoztam, tegnap párom rángatott el ide-oda, mert ő meg ugye unatkozik (bár minden házimunkát hibátlanul elvégez) a saját elmondása szerint. Magyarul én most hulla vagyok, de kicsit animézgatni fogok, mert már hiányzik és amúgyis, legalább gyakorlom a japánt^^

Eddig senki nem jelezte, de a múltkori bejegyzésből kimaradt az egyik címben is szereplő téma, mégpedig a földrengés. Az elmúlt két hét során összesen kettő volt csak, de mind a kettő kétszeresen érkezett, ugyanis utórengés követte pár másodperc múlva. Egyik sem volt erős, míg előbbit a gyerekek is megérezték a munkahelyemen, és mondták, hogy valami furcsa érzésük van, addig utóbbit csak a munkatársam és én éreztük meg. (szerintem pedig ez utóbbi azért erősebb volt, munkatársam is ezen a véleményen volt, talán a gyerekek figyelme jobban le volt kötve akkor)
Ma Vasárnap van, tegnap hőség volt, éjjeli orkán és zuhé után, ma pedig valamivel hűvösebb van, de egyáltalán nem télies az idő, mint azt otthonról hallom mostanság. Havazás, fagy, és a többi. (bár mikor én otthon voltam még, jajj de vágytam a rendes télre, még ha Februárban is jön el, erre amikor eljövök, lám…:P)
Időközben ismét ön csonkítottam, Két nappal ezelőtt, a medence melletti kis szobácskába léptem volna be, amikor a magas küszöböt bal lábbal olyan erősen megrúgtam, hogy a tompa fém belevágott a talpamba. Aki tudja mi a különbség egy éles és egy tompa vágás között, az nyilvánítsa ki együttérzését^^ Azt hittem csak, hogy beütöttem, mert eszeveszettül fájt, de ahogy ránéztem a talpamra, ahogy vérben úszik és lóg egy része, rájöttem, hogy itt azért többről van szó. Górém utasítására másnap el is mentem a közeli rendelőbe, ahol az orvos első ránézésre annyit közölt, hogy: oh, deká, azaz hopp, nagy. Vagy ebben az esetben az „azt a mindenit” talán helyesebben hangzik^^ Jól beledörzsölte a jódot, utána rakott rá vízálló, légmentesen záró tapaszt. Ez később öt perc alatt lejött a talpamról a vízben. Éljen a technika meg az ördöge. Szerencsére górém felesége is ellátott valami méregdrága gyógytapasszal, ami tényleg vízálló és ráadásul magába szív minden szemetet amit esetleg a sebem kitermel. Azért így is elég hamar meghalt a tapasz, úgyhogy az utolsó órát már nem a medencében töltöttem.
Időközben volt Valentin nap is, párom ismét remekelt, készített csokitortát, meg saját készítésű csokit. Nem is keveset, a torta ma reggelre fogyott el. Munkahelyemen munkatársnőimtől kaptam csokikat (egyikük teljesen véletlenül magyar csokit (bonbonettit) talált ajándékozni nekem), sőt az egyik tanítványom, az ötéves Rinka, édesanyjával csinált kollegámnak és nekem csokit. Kis szivecskés zacskóban mindenféle finomakat kaptam, amiket otthon készítettek.

Március 14-én készülhetek én is, az ugyanis itt a „White Day”, amikor a fiúk adnak csokit a lányoknak.

No megyek takarítani, jövő héten hat napot dolgozom, úgyhogy nem lesz rá érkezésem^^

Tegnap volt Február 11. Japán születésnapja, nemzeti ünnep, munkaszüneti nap. Édesapám születésnapja is tegnap lett volna, azonban tavaly Októberben eltávozott. Akkor nem véletlenül nem említettem, bár volt aki ezt nem értette, nem baj, nem is kell.

A képeken Hibiki látható. Van egy ronda hal is, ami ünnepi alkalomból készült. Amikor egy baba eléri a 100 nap környékét, életében először megterítenek neki az asztalnál. Ételt is kap persze, nem csak üres tálakat. Az ételt még nem eheti meg, ezért mi pusztítottuk el, de fényképek készültek, csak nem telefonnal, hanem kamerával, amit még nem töltöttem fel ide. A hal beleseje zsenge volt és finom, kívül meg randa nagyon:P

A boríték, ami borban-fürdött, egy csomag volt Magyarországról. Valami idegbajos elmegyógyult bort küldött szintén hasonló csomagban, az meg kibontotta magát a repülőn. Hálásan köszönöm említett fogyatékos embertársamnak, hogy miatta késett két hetet a csomag is, meg hogy szívbajt kaptam amikor megláttam. Szerencsére édesanyám tudja mit mibe csomagoljon, meg számol is azzal, hogy élnek idióták a világ minden sarkában, így a csomag tartalmának nem esett baja.

Láthatunk még egy vonatot is, ami éppen metróként közlekedik a Tozai vonalon. Mentem haza munkából, gondoltam megörökítem.

Itt egy felhívás is: aki gépkocsi, teherkocsi, vonat, egyéb más őrült, jelezze, idönként szeretnék ilyen kívánságoknak is picit engedni és fényképezni indulni.

Mára ennyi, mert Hibi sír, mosogatnom is kell, meg hű meg ha.

Múlt héten elfáradtam ugye a konzulátusra, ahol a nagy elfoglaltság és sietség ellenére is igen kedves fogadtatásban részesültem. Gyors volt az ügyintézés, kedves volt a konzul úr is. Sőt, igaz, hogy késtem egy jó fél órát, illetve amúgy is rohant, mégis mikor végeztünk még pár perc erejéig beszélgettünk is a kisfiainkról. Kifejezetten jólesett.
A papírok méregdrágák voltak, de ezt egyszer kell kifizetni, többé nem. Remélem^^
Ma, engedve az idő szorításának, no meg az első szabadnapom által elém tárult idő-halmaznak (hirtelen négy szabad nap ritka hatalmas ajándék) elmentem a bevándorlási hivatalba. Nyitás után egy fél órával be is torpantam. Délelőtt nincsen tömeg, amit örömmel nyugtáztam. No, irány az eligazítós pult, ahol pár mondat után közölték, hogy fáradjak a tanácsadós pulthoz, ott égó dájdzsóbu (azaz rendben van az angol is), mivel japánul azért még nem tudom a mindenféle formanyomtatványok és egyebek neveit.
Térültem-fordultam, leültem a legrokonszenvesebb hölggyel szemben és belevágtam a mondókámba. Ugyan tudott angolul, de olyan kis aranyos angolt beszélt, aminek a felét sem lehetett érteni. Sebaj, azért csak kibogoztuk én mit szeretnék és ennek érdekében mit kell tennem. No, végül kikötöttem (miután az arra kijelölt helyen kitöltöttem a papírok egy részét) a második emelet „B” részlegénél. Itt kell leadni a kérvényeket. (vízum)
156-os sorszámot kaptam, amikor pont a 90. vendéget szólították. Na mondom, ez szép lesz, de kb. 45 percet kellett „csak” várnom, aminél azért jóval többre számítottam.
Még vannak leadandó papírok, mint például három fénykép ami páromat és engem örökít meg együtt, illetve egy kérdőív amit a hivataltól kaptunk, meg még sorolhatnám, de ezeket elég ha postán beküldöm és feltűntetem a csomagocskában a kérvény-számát. Pecsét már az útlevelemben, azaz a kérvény feldolgozás alatt. Éljen, hurrá, remélem ez is olyan gyorsan fog menni, mint tavaly a munkás vízum. Ezt elvileg könnyebb megkapni most, mivel feleség az feleség, köt a szerelem meg tudom is én, és ez itt fontos. Azt is megkérdeztem (ugye a kisördög), hogy ha elválnék, akkor mi történik, hiszen akkor ez a vízumom elvész, viszont kisfiam 18 éves koráig mindenképpen japán állampolgár most már, és valószínűleg az anyukájával maradna, én viszont nem szeretnék a világ másik felére menni ilyen esetben. No erre nem tudtak válaszolni:D Mondtam sebaj, nem tervezünk ilyen lépéseket, csak gondoltam merő kíváncsiságból megkérdezem már, hogy is van ez.

Következzék a képes jelentés, mikor is a Monorail „Tennozu Island” állomásától sétáltam a hivatalba.

Az első képen a JAL, azaz a Japan AirLines épülete látható. Ebből a szemszögből egy karcsú szivarnak tűnik, amúgy egy nagy, lapos építő-kocka-tégla. Viszont egész tűrhető kinézete van.

A második képen a helyi hulladék-elosztó/feldolgozó üzemet láthatjuk. Ide futnak be a szemetes kocsik, a daruk amiket látni pedig pakolják a konténerekbe tömörített szemetet a hajókra. Van egy igazi feldolgozó, vagyis inkább égető-üzem is a közelben, egész mókás kinézete van, de arról már nem készítettem fényképet:P

A harmadik képen egy hídon haladok át, a megálló oldaláról a hivatal oldalára. Egyik mesterségesen feltöltött szigetről a másikra. A sok-sok épület ami látszik, mind ilyen töltésen áll.

A negyedik képen konténerek. Az öböl kikötői gondolom tömve vannak ezekkel, de odahaza ilyet nem nagyon látni. (Magyarországon ugye) Egy konténer akkora, mint egy hatalmas kamion utánfutója. Az ötödik képen talán látni is a méreteket. No meg a hatalmas targoncát ami ezeket emeletnyi magasságokba emelgeti^^
A hatodik képen egy ilyen targonca közelebbről. Méretes jószág és bivalyerős lehet, mert nem két kiló egy ilyen konténer.

Sír a kisember, úgyhogy most ezzel zárnám is a képes beszámolót^^

Említettem, nem is oly rég, talán tizenkét napja^^, hogy valami új állás van a láthatáron, ami vagy összejön, vagy nem. No, Áprilisig majd eldől. Egyenlőre jó véleménnyel vannak rólam, de addig nem szabadul fel hely, vagy nem nyílik új lehetőség, tudom is én, a lényeg, hogy Április. Totum, factum, punctum.
A héten hat napot dolgozom ismét, úgyhogy nem tudom mikor lesz időm legközelebb írni, főleg mivel itthon töltött időm nagyját drága kis csemeténk veszi el, aki nagyon szeret hisztizni, ha nem vesszük ölbe, vagy gügyögünk vele. Ez érthető, de nem tart szünetet, legalábbis este nem, és én akkor vagyok itt:D
Vízum, Március elején lejár. Ha sikerül ebben a hónapban leadnom a követségen a papírokat, amik miatt már hónapok óta levelezünk, meg megy a huzavona, akkor Február elején kapok ismét papírokat a követségtől, amikkel már végre tudok valamit intézni a bevándorlási hivatalban. Igen ám, de sem tegnap, sem ma nem érkezett válasz még a levelemre, hogy holnap délelőtt bemehetnék-e intézkedni. Múlt héten beszéltem velük telefonon, akkor mondták mehetek, de egyeztessek előre. Most csütörtökre tolom, aztán ha írnak, ha nem, megyek. Telefonálni is próbáltam ma, ebédszünetemben, ami amúgy sem hosszú, de persze a titkárság zenéjét kaptam, aztán meg fülsüketítően visító sípszót. Öröm és boldogság, a követség tunyasága miatt már több hónapot kések…
A képek pedig Hibikik. Az egyiken idehaza virít a zöld cumijával amit a fogorvos is ajánl, a másikon pedig párom szüleinél méltatlankodik. Ilyen is tud lenni^^ Tök jópofa ám, nincs foga, és rezeg a nyelve amikor sír^^

Bizony, ma lett volna az első munkanapom, de nem mentem be, még mindig nem vagyok százas, de már kezdek azért jobban lenni. Holnap azért már megyek, ugye nincs betegszabi, meg fizetett szabi, szóval komoly pénzektől esek el. Ami nem is olyan komoly, de még ez is földhöz vág:P
No de, készültek tegnap képek Hibikiről. Mobilos képek, úgyhogy ne várjatok csúcs-minőséget, de azért csak nem bántja annyira az ember szemét^^
Most nem is írok sokat, beszéljenek helyettem a képek^^
Lassan fel is ébred a kicsi legény, akkor pedig elugrunk vele a közeli rendelőbe, a doki megnézi a combocskáját. Volt rajta valami fertőzés, de már meggyógyult, kenegettük lelkesen.
Nekem holnaptól kezdődik a húsdaráló, de remélem már nem sokáig. 16. környékén megyek meghallgatásra elvileg, már alig várom. Közben a vízumomat is próbálom intézni. Remélem most már megmozdulnak a követségen is.

Igen, még mindig beteg vagyok, párommal együtt. Amennyiben ez nem változik holnapig, nem megyek be dolgozni, helyette a háziorvosomhoz ugrom el.
Munkaügyben, valamikor 16-án lesz egy meghallgatásom az említett számítástechnikai cégnél.
Betegség letudva, jöjjön hát a hülyeség, amiből a rendőrség is fakadt.

Tegnap járt nálunk egy biztosítós emberke, a sony life-tól. Drága Hibikinek ugyanis kell oktatási biztosítás. Nem kötelező, de azért jó ha van. Mivel jár ez?
Havonta kb. 8000yent kell befizetni. Mikor általános iskolás lesz, kap 90.000yent, mikor középiskolás lesz, még kilencvenet, végül egyetem előtt kap 300.000yent. Ezek a pénzek bizony jól jönnek, de szerintem ezért még nem érné meg, mert azért ennél többet fizetünk be, így meg aztán, itthon is gyújthetnénk a pénzt.
DE, mégis megéri, mégpedig azért mert. Mert ha valakinek a kocsiját eltalálja drága egyetlen gyermekünk kökemény bőrfocija, akkor ez a biztosítás az okozott kárt is állja.
Vannak más juttatások is, de ez az alap, hogy a gyerek által okozott kárt kifizeti a biztosító, továbbá iskolakezdéskor kap a gyerek némi pénzt.
No, viszont az én életbiztosításomról is szó esett, mint egyetlen dolgozó családtag. Igen ám, de asztmás vagyok, és azt a biztosítók nem szeretik, eléggé megdobja az árát. Nem is tudtam, hogy az asztma ilyen sokat ér! Fizessen már nekem is valaki érte… Azonban az ürge említette az „alien card”-omat, én meg bőszen elő akartam volt kapni, ám de ez az előkapás akadályba ütközött. A kártya nem volt a helyén, az útlevelemben. Sem a táskámban, sem a tárcámban, sem sehol máshol. Errefel, elmentem bejelenteni a rendőrségen, hogy eltűnt az azonosításomat szolgáló kártyám.
Ezután hazajöttem, majd indultam volna megint el, menni az okmányirodába, új kártyát kérvényezni. No de, indulás előtt, visszafordultam, mondom megnézem az öltönyt, hátha abban van. Ugye volt az a fényképezés, ahova a pénztárcámat nem vittem el, tehát kivettem a kártyámat talán, és csak azt vittem magammal. Valami azért legyen nálam ugye.
Sok reményt nem fűztem már hozzá, de levettem a cipőmet, betrappoltam a szobá”m”ba és elkezdtem matatni az öltönyöm zsebében.
HOPP!
Mégsem hagytam el a kártyát^^
A rendőrségre visszamentem, vittem nekik két kávét, ilyen autómatásat. Igen, „ilyen” autómatásat, mint nálunk az italautómaták. Mondtam, hogy hülye vagyok, meg nagyon szépen köszönöm a segítséget és tessék, kávé, igyék.
Persze még egy telefonszámot fel kell hívnom, bediktálni a bejelentésem számát, és jelezni, hogy a kártya meglett, köszönjük szépen.
A rendőrök tényleg nagyon rendesek voltak. Én attól tartottam, hogy na majd „ilyen fontos okiratot elhagyni? hú hallod, ennyire hülye vagy?” és egyéb kedves megjegyzéseket vágnak a fejemhez. Ehhez képest, mintha egy vendég lennék, aki egy drága étterembe tért be. Azonnal széket toltak a fenekem alá, próbáltak angolul is beszélni néha, mosolyogtak, főleg mikor végül teljesen mellőztük az angol nyelvet, és komolyan nagyon kedvesek voltak.

Vajon miért gondoltam én arra, hogy a rendőr, aki a népet szolgálja, biztonságérzetet kell, hogy adjon, majd jól leugat, meg lekezel? Vajon miért…