Boldog Új Esztendőt Kívánok Mindenkinek!

Új év, új lehetőségek, szól a cím, most pedig jöjjön egy kis magyarázat. Éppen lázas betegen pihenek itthon, egyedül, hiszen fertőzés-veszélye áll fenn. Viszont betegségemnek hála, blogolni is jut időm végre.

Felmerült a lehetősége, hogy kapok új melót, Rie apukáján keresztül, Akihabarában, egy nemzetközi számítástechnikai cégnél, ahol a nagyfőnök is európai. Igen, ez előny, mert nyitottabb a külföldiek felé, főleg az európaiak felé. No meg az európai nyelveken legalább tudok egy-két szót makogni. (jó, luxemburgiul például nem, pedig igen, van ilyen nyelv, luxemburgi komám meg is mutatta)
Fizu és egyéb információ még nincsen, egyenlőre a választ várjuk, hogy mehetünk-e állás interjúra. Apuka is mindenképp jönne, hogy bemutasson a komájának, aki szintén ott dolgozik.

Miért szeretnék új állást?
Vegyük a jelenlegi munkahelyemen uralkodó körülményeket.
Beosztásom: heti hat nap, 9:45-18:45. Van egy egyórás ebédszünetem, déltől egyig elvileg. Azonban ez a hét két napján kb fél órás, a maradékon pedig általában negyed óra.
Reggel kilenc előtt szoktam érkezni és nyolc körül távozni. Ezen felül is szoktam túlórázni, igen szorgalmasan.
A munkahelyem ugye egy uszoda. Zárt, fedett, az ember azt hinné, viszonylag meleg a medence körül a levegő. Nos, mikor mi délután a gyerekeknek tartunk órákat, akkor befagy a lik a fülünkben is. Nem vicc. Ugye mi nem úszunk, nem rohangálunk, egy helyben állunk, sétálgatunk kicsit ide-oda, segítünk a gyerekeknek helyesen lendíteni a karjukat, helyesen rúgni, lélegzetvételkor a fejüket szépen fordítsák, stb. A terem szellőzői mind a medence mellett sorakoznak, mivel magas vagyok, nekem pont a mellkasom magasságában. Ezekből hideg levegő tör elő. A gyerekek úsznak, tehát mi mindig vizesek vagyunk, hiszen telispriccelnek vízzel, erre jön a folyamatos hideg szél (mert nem ám huzat, ez mindenhonnan a medencéhez jön, körbe van rakva ezekkel a szellőztetőkkel, amik reggel amúgy még meleg levegőt fújnak…).
2008 második félévében annyit voltam beteg, mint utoljára 4-5 éves koromban. Pedig tömöm magamba az ételt, gyümölcsöt, zöldséget, változatosan táplálkozom, vitaminos italokat is iszom, edzésben is vagyok, ha más nem a bringázás meg a gyaloglás amit mindennap letudok, pezsdítheti a vérkeringésemet. Mindezek ellenére havonta legalább egyszer belázasodom és kidőlök. Havonta vagy kétszer megfázom, és amúgy folyamatosan, igen megállás nélkül, folyik az orrom és köhögök.
Mindezért mit kapok? Kapok egy átlagos fizetést, ami csak Tókiót és környékét tekintve átlagon aluli. (ugye az egyik legdrágább környék, úgyhogy itt azért a fizuk is jobbak, a nemzeti átlagban azért benne vannak a kissebb települések is)
Egy japán cég általában félévente ad bónuszt a dolgozóinak. Ez két-három havi fizetésnek felel meg. Amolyan túlórabér. Ha ez nincsen, van túlórabér. Persze együtt is előfordul. Továbbá, ha valakinek a TB-be támogatottként belép a felesége (ugye munkanélküli, a kicsivel van) illetve belép a gyereke, a cégek ez után is szoktak támogatást adni. Feleség után 10e yen, gyerek után 5e yen. (forintban ugye ez már 30e forint egy hónapban, és 15e yen itt is nagy segítség amúgy)
Továbbá jár 10 fizetett szabadnap félévente.
Nekem a fentiek közül EGY SEM jár. Se szabit nem kaptam, se bónuszt, se család támogatást, se túlórabér, se semmi. Amikor az új szerződést aláírtam, kaptam havi 2500yen fizetésemelést. Ennyi. Ez a hála azért a több mint száz túlóráért amit lehúztam, azért, hogy sikerült megmentenem az angolos tanfolyamok mindegyikét, hiszen végre az üres csoportokba is került legalább négy gyerek, stb.
Amúgy pedig oda-vissza 3 órát kell utaznom. Akihabara kb 20-30 perc a házunktól. A busz itt áll meg a sarkon. Ez is egy érv azért. ^^

Időközben neki estem a vízumom intézésének is, de itt még új-évi pihenés van, úgyhogy csak jövőhéttől tudom kezdeni intézni. Erre is ingem gatyám rá fog menni, mert a baba és a házasság anyakönyvezéséhez japán dokumentumokat kell magyarra fordítani, a nagykövetségen persze, hiszen hivatalos fordítás kell, múltkor egy A4-es lapot 9000 yenért fordítottak, továbbá még egy doksit kell ezek után japánra, magyarról, a vízum érdekében.
Éljen!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek!!!!!!!!!!!!!!
Tessék, ma is írtam:D:D Ma van az idei utolsó munkanapom!! Most megyek melóba.
Tegnap belerúgtam egy fém ajtó sarkába, a jobb lábfejemre nőtt egy Fuji:D No mármint a hegy, nem a márka:P

Sikeresen elbuktam ígéretemet megint, miszerint többet írok majd, vagyis gyakrabban.

No de, jöjjenek az érdekességek. Meghosszabbították a munkaszerződésemet, még egy fél évvel, és kaptam egy 1%-os fizetésemelést. Igen, EGY-százalékosat. Ez már döfi, főleg figyelembe véve, hogy egy hónapnyi munkára elegendő túlórát tudhatok magam mögött, amit nem fizetnek ki természetesen.
Ez a rossz hír, a jó hír a karácsony. Ugyan fizumnak és Tokyo árfekvésének köszönhetően (nem viszonyulnak túl barátságosan egymáshoz, főleg nem hogy hárman élünk belőle) rendesen leizzasztottak a „mitévő-legyek”.
23-án reggel szóltam páromnak, hogy tudom, hogy valami nagyon tuti dologról álmodozik, de sajnos az most nem fér bele. Mivel 24-én este későn értem volna haza munkából, ezért életünkben először (és utoljára) szentségtörést követtünk el. 23-án este bontottunk ajándékokat. Kaptunk családomtól egy hatalmas csomagot, teli ajándékokkal otthonról. Számtalan csokival, nasival, ami itt nincsen. Például: tökmag, szotyi, mandula, dió, mogyoró. (Némelyik kapható itt is, de ami otthon mondjuk 100 forint lenne, mennyíségre, az itt forintban talán 500, ha nem több. Egy kis csomag mogyoró 400yen körül kóstál)
No de, és itt jön a meglepi része, párom előhozott egy nagy papírzsákot, letette Hibiki ágya mellé, hogy boldog Karácsonyt Hibiki! Én meg naívan megkérdeztem, kibonthatom-e Hibikinek, elvégre ő még ilyen összetett feladatot nem tud végrehajtani. Ekkor dőltem majdnem hanyatt, mert a papírzacskó mit rejtett? Egy Playstation 3-at. A legújabbat, 80Gigás memóriával. Lehet egyesek nem értik miért olyan nagy szám ez, nos, reggel mondtam neki, hogy ne számítson javasint semmire, erre egy órára re, elment az állomásra, rámbízva Hibikit. Tehát ennek tudtában hozta el nekem ezt a hatalmas jószágot (a doboza még nagyobb, de maga a PS3 is elég méretes), továbbá költötte rá a félretett pénzét (mivel nem dolgozik Szeptember óta, nem nagyon költi soha semmire, őrzi Hibikinek).
Természetesen ezek után már én sem bírtam tovább, a gáz, lakbér, stb. számlákra fentartott számláról lekaptam egy kis vésztartalékot, és kapott egy rózsaszín Sony Walkmant. S-sorozat. Lehet rajta TV-t is nézni. Nem, itt Japánban még csak nem is drága, messze alulmarad pl. a közönséges i-Pod árától is, de jóval többet tud. Párom is örül, aminek én is örülök, én meg aztán végképp, mert a PS3 sok szempontból tuti. Ha valakit érdekel, hogy miért, majd elmondom.
Egyenlőre annyit: játékokra szakosodott használt-áru üzletek vannak mindenhol. Itt kb. féláron lehet a játékokhoz hozzájutni, tehát sokkal olcsóbb mint a PC, vagy bármi más. Ráadásul ha meguntam, újra el is adhatom. ^^

Most lépek, segítek takarítani. Mielőtt asszonykám begurul és kivégez^^

Pár hete jártunk fényképezkedni egy szentélyben. Egészen pontosan a „Narita-szan” szentélyben, ami Monzennakacsó állomás szomszédságában található.
Hasonló fényképezkedés lesz még három, öt illetve hét éves korában. Ezért is hívják ezt a „szertartást” általában sicsigószánnak, azaz shichi – hét, go – öt, san – három.

A fotós el volt ájulva Hibikitől (aki azóta amúgy egészen máshogy fest, pl kevesebb haja van) minek hála nem csak a kifizetett egész családos képet készítette el, hanem csinált még többet is, ezeket is feltöltöm. Összesen öt kép. (darabja lett volna 15.000 yen, mi egyszer fizettünk ennyit)
Az egyik képen párom családjával szereplünk. Édesanyukája tartja Hibikit, édesapja látható mellettem, bal szélen pedig édesapja anyukája látható.

Mellesleg, én nem ismertem rá a fiamra ezeken a képeken. Nem tudom, a fotós hogyan hozta össze ezeket a képeket, de Hibiki máshogy néz ki:D

Majd látjátok saját, amatőr fényképeinken.

Nem írtam sokáig, és igazság szerint most is ezer elintéznivalóm van (például aludni:D) de nem szeretném ha nagyon lehalna a blog.
Ma zanyáltam egy hatalmasat a bringámmal, esőben, kerülve egy esőernyőst a bringám első kereke (és érdekes módon, azt követve a hátsó is) letért a járdáról egy fa körüli kis mélyedésbe. Én persze, mivel az esőkabátomat elfelejtettem (amit párom családja adott és igen jó hasznát veszem), gondoltam kicsit még gyorsabb leszek hazafele. Lendületből szálltam bringástul kb másfél métert, majd kicsit túlszárnyaltam a kerékpáromat is. Egy járókelő halálra vált arccal jött oda hozzám, hogy dájzsóbu desz ká? Azaz jól vagyok-e, ezt ismételgette miközben szedte össze a szétrepült cuccaimat a földről. Természetesen a lábszáramat azérd szétvertem a kerékpáron, meg a térdemet is (ami ugye része a lábamnak), de a kezemet megvédte a bőrkesztyű, a kormány sem tudott belémfúródni, mivel vastagon öltöztem, meg mivel túlszálltam rajta^^
Teljesen jól vagyok, a lábam kicsit dudorodik itt-ott, ennyi.

Közben volt a munkahelyemen orvosi vizsgálat, 189,8 cm vagyok. Vérem sok lehet, mert miután levettek két hatalmas ampullával, még mindig nem szédültem. 😀
Majd mesélek erről, hogyan is zajlik egy ilyen orvosi vizsgálat itt, mert az otthoni munkaadók tanulhatnának belőle. (nem az akinek 2-3 alkalmazottja van, hanem akinek van vagy húsz)

Kép is lesz, van Hibikis mosolygós, meg Hibikis videó is.

Továbbá készült más kép is, érdekesség is, meg téma is van ezer, csak legyen időm befirkantani. Most lépek, nagyon fáradt vagyok, a vonaton is simán elaludtam, épphogy felébredtem mikor Tokyo állomáshoz értem.

Azért a bringás repülésemre büszke vagyok^^

Régen jelentkeztem, ismét belassult a blog, de nem annyira mint ezelőtt.
Itt van pár kép, no meg a háttértörténetük.

Az első két kép, a világoskék ruhában: Hibiki készül Kinsicsóba, ahol az Akacsan-honpó nevű üzlet található. Ez egy bevásárlóközpont egyik emeletén (talán az ötödik szinten, ami nálunk negyedik emelet lenne) található. Kifejezetten babáknak, kismamáknak szóló üzletről van szó.

Alább látható párom, éppen szappant nézeget.
Háttérben Hibikivel, amint épp szundít a babakocsiban.

Bevásárlás után, éhesen és álmosan.
Ásít amúgy, nem pedig sír^^ A morcos arc pedig az álmosság és
az éhség eredménye.

Az utolsó kép egy szentélyben készült, egészen pontosan a Naritaszan templomban készült. Lesz még több is, mert ugyen egyetlen „pózra” fizettek be párom szülei (egy „mindenki együtt” képre), a fotósnak annyira megtetszett Hibiki, hogy ingyen készített még képet ahol csak a szülök és a baba (tehát Rie, Hibiki, Peti), ahol csak anyuka és a baba illetve ahol csak a baba szerepel. Magyarul még három képet kapunk, ingyen, amikor egy kép ára 15.000 yen.

Amúgy csodaszép volt a szentély belülről, sajnos képet nem tudtam készíteni. Rie a fent látható képen egy paraván előtt ül, egy igazi régi paraván előtt, nem amolyan modern, papír – műanyag paraván előtt.

Ugyan ez a hét nem hat napos, csak öt, de akkor is túl kell élni. Pontosabban a Szerdát, a többi nem olyan vészes. No a többi sem piskóta, de azokat az órákat már kívülről fújom. A szerdai első óra (délután egytől kettőig) igen nehéz. A gyerekek ugye csak japánul tudnak, én is elvileg csak japánul beszélhetek velük, hiszen ez nem angolos csoport. Átlagéletkoruk 4-5 év, víziszonyuk vagy legyűrhetetlen, vagy veszélyérzetük nincsen és simán lelépnek az emelvényről (ami a már említett piros dobogót jelenti, ami a medence fenekén található, egyszer kétméteres kivitelben, ezekből négy áll ilyenkor a rendelkezésemre) én meg kapkodhatok utánuk, hogy ne a drága gyermek megfulladását nézze az anyuka a panorámaablakon át az előtérből. A legtöbb gyerek imádni való és szófogadó, azonban van egy két nehezebb eset. Van egy kivételesen nehéz is, akit egyenlőre nem kaptam még ki (icudemo tag, azaz akkor jön amikor szeretne, tehát kiköthet az én csoportomban is néha, aminek nagyon nem örülnék) de nem is szeretnék. Mint „sub-coach”, azaz társedző, segéd, volt már hozzá szerencsém és a legrutinosabb edzőket is kikészítette. Nem is kicsit. Ugye ő az aki kijelenti, hogy nem érdekli, hogy a többiekre nézve veszélyes, ha csak úgy beugrál a vízbe a partról, mert tőle akár meg is halhatnak a többiek. Vagy ha éppen olyanja van, bevizel, mert miért ne tehetné. Öt éves, mindenkinél okosabbnak képzeli magát és általában ledöbben amikor nem magyarázkodom neki. Teszem azt, a piros emelvényről állandóan leugrál, hiába mondjuk neki, hogy ne tegye, mert veszélyes, mivel nem tud úszni. A víz alatt kalimpálni tud, de amikor elfogy a levegője, akkor bajban van… Őt ez sem érdekli, inkább az érdekli, hogy: akkor az edző miért lehet ott, ha ő meg csak a piros emelvényen lehet. Először elmondtam neki, hogy azért, mert az edző 190 centi, ami kb négyszer annyi mint ő, és nekem a köldökömig sem ér a víz. Ez nem volt elég neki. Következő alkalommal, mikor megint jött az okos kérdéssel, közöltem, hogy azért, mert ez egy uszoda, én edző vagyok, ő azért jön, hogy úszni tanuljon, akkor lesz szíves azt tenni amit mi mondunk. No ekkor már blokkolt pár pillanatra az agya, míg végül rávágta, hogy ez nem érdekli. Onnantól kezdve (na jó, igazából onnantól, hogy a társai meg is halhatnak, őt nem érdekli) nem tárgyaltam vele, ha útban volt arréb pakoltam, ha ugrált rábíztam a főedzőre, ha nem csinálta amit kellett, addig hajtogattam (nem a mondandókát hanem a gyereket magát) amíg végül fel nem vette a kellő figurát. (teszem azt kar kinyújt, láb kinyújt, mint a tésztát, a két végénél megfogtam és kihúztam, bevált, utána úgy is maradt és csinálta magától, rájött az kellemesebb érzés, mint amikor én teszem).
Ilyen mindenkinél okosabb gyerek van idősebb is, és nem is zavarna, mert had higgye amit akar, ha a szülei ilyen hülyén nevelik, én nem fogok besértődni egy kisgyerekre, viszont a társaikkal szemben undorító amit művelnek. Ugye mindenki szépen sorban áll, nem ugrál a vízbe, nem rosszalkodik, mert mi megkértük rá őket, ő pedig randalírozik mint valami kerge barom. Itt sajnálom, hogy „ügyfélként” kell a gyerekeket kezelnünk, illetve hogy a létszám a legfontosabb. Szerintem, ha 3-4 gyerek elmenne az uszodától, a többszöröse csatlakozna.
Amúgy 28-ig el kell készülnöm az adóbevallásommal japánul. Ma kaptam meg. Juhé. Sebaj, párom, munkahelyem segít. Remélem kapok hatalmas visszatérítést, mert ugye nem dolgoztam egy egész évet, de gondolom éves jövedelem után adóztam eddig. No eldől.

Hibiki és Rie jól vannak. Hibikire még utoljára felpróbálták a kis pelenkát (no nem olyan nagy ám, csak valaki mikropelenkát vett neki véletlen), aminek meg is lett az eredménye, össze-vissza kakilta magát. Mi ezt nem vettük időben észre, mert nem volt szaga éppen, és örömmel tartottuk az ölünkben, mígnem Rie valami nedveset észlelt, majd mindkettőnk kezén feltűntek a sárgás foltok. Az emeleten, peluscsere közben ért a döbbenet, mert a pelus mintha nem is lett volna ott, simán a hátánál kikanyarodott belőle a sárga csík és folytatódott a kb. fél órája ráadott ruhán. Az tetszett, hogy a nagyika gumikesztyűben jött a ruháért, mi meg párommal könyégik maszat voltunk:D Sőt párom szoknyájára is jutott. Hibiki ma nevetett először életében. Nem nevetni akart szerintem, de mikor „majdnem sírt” szabályosan nevetett egyet, amolyan jóízű gyermekkacaj érzése volt. Ilyet is tud, ha még keveri is a helyzetet:D

Megyek aludni, jóéjt, és hajrá, mert jajj… még két szerda… Ráadásul jövő hónapban is marad ez az órám… 😛

A héten hat napot dolgozom, úgyhogy a blog kicsit henyélni fog. Szerda a legdurvább napom, addig már nem hinném, hogy jelentkezem, ezért ezúttal is szeretnék elnézést kérni.
Hibiki és párom jól vannak, fiunk szakadatlanul sír mikor ébren van, nem cumi mániás és ölben sem hallgat ám el olyan egyszerűen. Mondjuk ilyenkor általában éhes^^ Iszonyatosan hatalmasan nagyon óriási étvágya van, ennek hála a kijárat is megtermeli a maga forgalmát, párom legnagyobb örömére^^ Kicsi Hibiki kap cumit (tudom, sokan ellenzik, de én is kaptam, és még sem lettem akkora fogyatékos^^), bár nem mindig fogadja el, olyankor nem is erőltetjük, ha nem, hát nem, megpróbáljuk máshogy elcsendesíteni. (általában először várunk picit, mert van, hogy magától feladja a sírást, de olyankor nem is zokog olyan vészesen)

Én dolgozom ezerrel, ha hibátlanul nem is (de erre már rájöttem, hogy lehetetlen), segítek betanítani az új munkaerőt, illetve minden nap munka után tekerek kis családomhoz. Nap végére teljesen elfáradok, nem nyávogok, vagy sajnáltatom magamat, egyszerűen annyira elfáradok, hogy a vonaton állva elalszom úgy, hogy észre sem veszem. Sőt, újabban előfordul, hogy sétálás közben becsukom a szememet véletlenül, ami azért nem annyira jó ötlet. Mindezt úgy, hogy azért napi minimum hat órára lehajtom a fejemet. Most próbálok többet aludni majd, nem is nagyon fogom bekapcsolni a gépemet, csak megnézni a leveleket, esetleg a hozzászólásokat itt, de bejegyzést nem fogok írni. (fél óra ám ez is, hiába gépelek gyorsan, szeretnék összeszedett bejegyzéseket írni nektek)

Továbbá felmerült bennem a videóriportok készítése (no nem hírességekkel, csak amolyan „dokumentáció” féleség), ha ilyen béna minőségben is, mivel csak a telefonom áll rendelkezésemre, meg egy digi kamera, ami fényképezőgép és a videós funkciója elég bénácska, bár ki tudja, egy próbát az is megér. Ismét gyártottam egy kilóméteres mondatot:P

Most megyek pihenni, lehet, hogy azért olyan bejegyzést rakok majd fel, amiben Hibikis kép van, csak szöveg nem nagyon lesz hozzá, de az azt hiszem nem is kell.

Mielőtt elfelejtem: azért egy bravúrt végrehajtva, ívelten, párom ruhájának a nyakánál bepisilt neki Hibiki a tegnapi fürdetéskor. Párom visított mikor látta, hogy mi készül, szólt anyujának, hogy takarja gyorsan a vizipisztolyt, dobjon rá valami kendőt, de anyuja nem értette hirtelen miért. Azt meg ugye tudjuk, hogy ilyen éles helyzetben, a másodperc tört része is elég, hogy bekövetkezzen a baj. Párom átöltözött én meg önfeledten nevettem^^

Ahogy már tegnap említém, ma szabadnapos voltam. Elmentem az okmányirodába, kikértem a papírt amire szükség van ahhoz, hogy Hibiki beléphessen a társadalombiztosításomba és robogtam páromékhoz. Hibiki hihetetlen sokat van ébren, rengeteget sír, a cumit nem fogadja el (amit annyira nem is bánok, ma próbáltuk először, párszor, de ha nem hát nem, csak akkor meg ne sírjon ennyit:D) Viszont amint ölbekapjuk elhallgat. Nagyon kis drága, rengeteget eszik, iszik, és ennek eredményeképp … szóval mást is rengeteget csinál. Volt ma közös fürdetés, meg altattam is kétszer, úgyhogy nagyon jó napom volt^^ Már alig várom, hogy itthon aludjanak mind a ketten^^

frissítve: No, csak sikerült, pedig 3gpp formátumban vannak meg a videók, és itt az pont nem volt felsorolva, én meg aztán annyira nem értek hozzá, de hát lám, összejött, ez a lényeg. Ezentúl fogok mozgóképet is felrakni, hangos mozgóképet^^ A második filmecske végén, párom egy nagy „yaaaack”-ot küldd be, vagy épp az egyik kutyájára, vagy nem tudom, biztos valamit meg akartak enni^^ A bénázásért elnézést, telefonnal készültek a felvételek, nem is gondoltam, hogy a nagyközönség elé tudom tárni, utólag jutott eszembe, ráadásul nem vagyok egy „cameraman”, ahogy fényképezésből is elégtelenre vizsgáznék. Viszont szeretek dolgokat megörökíteni, meg megosztani családdal, barátokkal, ismerősökkel, úgyhogy, lesz még ilyen.

még frissebb: nagyobb méretben (youtube) megtekinthetők itt:

Hibiki

Hibiki 2

Még élek. Pedig a nap elején azt hittem, a végére kimúlok, mint egy nyúl, aki kimerült a hajszában. Ma ugye számtalan új dolgot kellett csinálnom a munkahelyemen, pontosabban hármat, de ez épp elég volt. Ebből kettőt nem is tudtam hibátlanul elvégezni. Bár az egyiknél, az ötperces csoportos bemelegítésnél ez oly mindegy volt, és csak a nyak bemelegítését hagytam ki. (azért „csak”, mert a gyerekek elég bénán csinálják, és nagyjából semmit nem ér úgy)
A másik pedig, amit nem tudtam tökéletesen elvégezni, az a legelső teljesen önálló csak japános csoportom volt. Kisgyerekek, 3-5 körüliek, akik még félnek a mély víztől (és meg is fulladnak, ha nem figyelek oda). Szerencsére kaptam egy „sub coach”-ot, azaz egy (alárendelt) társedzőt, aki segített. Utólag kikértem a véleményét, és mondtam, hogy világítson már rá a hibáimra, mert tudom, hogy volt, csak úgy azért mégis. Ezt meg is tette, nagyon szépen elmagyarázott mindent, és megnyugtatott, hogy nyugi, kezdetnek nem rossz. Ez nekem elég is volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Úgyhogy a mai napot túléltem. Innentől minden szerdám halálos lesz, nagyon örülök neki. Előre várom már a vizsgaidőszakot, hány gyerekem fog átmenni a vizsgákon. Szerencsére van akin látom, hogy már most simán átmenne^^

Hibiki jól van, párom is. Holnap kicsit többet leszek velük, mert szabadnapos vagyok (no jövőhéten meg hatnapozom megint…), bár dél körül megyek megint az okmányirodába, kikérni Hibiki egyik papírját, ami igazolja, hogy az édesapja vagyok, ezt leadom aztán a munkahelyemen, és jövőhétre már be is vonódik a csöppség a társadalombiztosításom támogatottjai körébe. (ez eddig páromat takarja) Kép lesz, ne haragudjatok, de most megyek és megalszom, mert az „el” az itt már túl gyenge előtag. Az is lehet, hogy szétalszom… szóval aludni fogok, nagyon.