Kezdeném a címben szereplő utolsó témával:
Holnapután, új feladatokat is el kell látnom munkahelyemen. Kaptam három saját japános úszócsoportot (tehát velük csak japánul beszélhetek, nem úgy, mint az angolosokkal, ahol, ha valamit nem tudok japánul, nem jelenti még a világ végét), akiknek minden mozzanatáért én fogok felelni, meg lesz beosztva alám olyan edző, aki nálam több mint egy évvel régebben űzi a szakmát, ráadásul japán ugye, tehát sokkalta könnyebb dolga van mint nekem. Ez részemről annyit tesz, hogy piszok nehéz lesz megfelelnem. A munka alapból nem egyszerű, hát még nekem, akinek a nyelv is nehézségeket okoz. Tanulnék én természetesen, de most a munka miatt erre esélyem sincsen. 22-es csapdája, már aki ismeri, amolyan ördögi kör. (második világháború, amerikai légierő, bombázó-legénység: egy feltétellel mentenek fel szolgálat alól, ha bolondnak nyilvánítanak, azonban, hogy ez bekövetkezzék, saját magadnak kell kijelentened, írásban, hogy bolond vagy, azonban ha kijelented, hogy bolond vagy, nem lehetsz bolond, hiszen egy bolond ilyesmit nem jelent ki. No, ebbe bele lehet kötni, de ez a 22-es szabály, ami lehetetlenné teszi, hogy megúszd a bevetéseket, amiket azért nem olyan egyszerű túlélni)
Emellett kell még a japános csoportoknak kétszer bemelegítést is tartanom, ugra-bugráljak és még mondjam is közben japánul, hogy mit csinálok. Éljen.
No meg majd kell megbeszéléskor (meeting ugye) beszédet is tartanom.
Ez mind nagyon szép és jó, ha megdobnak a többletmunkáért többlet fizetéssel is, de erről eddig nem esett szó, és amúgy nagyon alacsony a fizum. (ami ugye családdal, nem épp egy nyerő dolog, főleg itt)
Mindemellett, újítsam meg az angolos tanfolyamot, és dolgozzak hozzá ki egy reklám-tervezetet, vizsgarendszert, új tantervet, és még sorolhatnám. Mindez nagyon szép és jó, de a legfontosabb munkámra (az angolos anyag kidolgozása) semmi időm nem lesz, az új munkakörnek hála. Sebaj…

Tengeri kütyük:
Tegnap is meg ma is ezekből készült a vacsorám. Pároméknál vacsorázom most már minden nap, sőt ma kicsit iszogattam is apósommal (aki amúgy minden este maga fürdeti Hibikit. No nem azért, mert párom lusta lenne, hanem mert egyszerűen szeretné, együtt fürdenek, és Hibiki szerintem élvezi is, mert hallgattam, ahogy a japán nagypapa elgügyög vele, meg beszél hozzá végig, vicces volt^^). Tegnap sukiyaki volt terítéken, teli polippal, ma pedig valami új japán fogást próbálhattam ki, panírozott rákocskákkal, paprikával, pirított zöldséggel, stb. Nem volt rossz^^

Baba és maszat:
No, kisfiam ma valahogyan nagyon elemében volt, reggel nyolctól délig nem volt hajlandó elaludni, sőt, inkább amolyan egy körül sikerült neki, édesanyjával együtt, mert már ő is a végét járta addigra. Én pont akkor érkeztem, egy csomag pelenkával meg egy kis vitaminos üdítővel párom részére, de hát aludtak, úgyhogy egyik ment a hűtőbe, másik pedig a lépcső aljához. Én befáradtam a nappaliba (ami konyha és ebédlő is egyben, saccoljuk olyan tíz négyzetméterre), szürcsöltem egy kis kávét anyósomékkal (vicces ez még nekem, szóval Rie szüleivel^^), utána pedig leültem a kis földi kanapéra (nem emelt, nincsenek lábai, a földön van, oda kell leülni) és néztem ház melletti kis növényeket, ahogy a szél fújdosta őket. Később páromék felébredtek, indult a pelenkázás, amikor is párom sikeresen összekente „terméssel” a kezemet. Sebaj, igazándiból nem zavart, csak vigyáznom kellett, nehogy Hibiki ruhájába kenjem, miközben segítek a hadművelet végrehajtásában.
Este még kacifántosabban történt meg mindez, ismételten. Kisfiunk akkorát termelt, hogy még a pelenka is besokallt tőle (pedig öt kilós gyerekig bőven jó, és Hibiki nem sokkal lehet még három kiló felett), minek hála „nyitáskor” Hibiki lába, mint jó kőműves a malterból, merített egy adagot és sikeresen a kezemre kente, nesze neked apu, én ilyet is tudok. Igen, nagyon büszke vagyok rád kisfiam^^ Haragudni persze képtelenség, még csak a leghaloványabb rosszérzés sem fordult meg bennem, annyira drága kis csöppség, hogy még amikor egy órán át pelenkázzuk, etetjük, fürdetjük, tisztába tesszük, altatjuk, etetjük megint, tisztába tesszük, stb, és még mindig sír, még akkor sem tudok rá haragudni, vagy idegeskedni.
Nagyon örülök, hogy ennyire kitartottunk a megtartása mellett tavaly tavasszal, nagyon megérte, mert egy csodálatos kis emberkével gazdagodott a világ^^
A japán nagymami meg dédmami egyértelműen rajonganak érte, de most már azt is láttam, hogy a dédpapi is. Váltogatva babusgatják, tartják a karjukban, nézik meg a kiságyban, viccelődnek vele, kedveskednek neki, és még sorolhatnám. Van hogy párom már úgy szól édesanyjának, hogy hé, most már ő is szeretné tartani:D Most mondjuk kétnapos ünnep volt, holnaptól egyedül lesznek otthon, de legalább feltöltődtek, és legalább a dédmama néha hazamegy, meg a nagymama sem dolgozik szombaton. Velem még csak ennyit sem tudnának lenni, főleg az új munkarendemmel.

Ezek az újdonságok, kép is lesz majd, amolyan kis drága^^ Csak nem ma, mert már így is sokat körmöltem, és ideje készülődnöm a lefekvéshez^^

A képek reggel készültek, párom szobájában. Párom barátnői az interneten ötleteltek, hogy mi legyen Hibiki neve, de aztán párom szólt, hogy van ám már neve^^ Volt ott mindenféle ötlet, dzsiró, ken, és még sorolhatnám. Azért a Hibiki a tuti^^
Mindenki „ájtáj”, azaz „aitai”, magyarul szeretne már végre találkozni véle. Már most szeretik a lányok^^

Rie nagymamája ma átjött, hogy segítsen poloskát irtani. Most éppen ott tartunk, hogy felkapkodtuk az összes tatamit a tatami szobában, kivittünk mindent a szobából ami menthető, ami nem azt kidobtuk. Most a füstölő füstöl, és kicsit a nappaliba is átszűrődik, úgyhogy érezni azt az édeskés, kicsit talán a fahéjra hajazó illatot amit a méreg oly csábítóan áraszt. Nem, én nem fogok megfulladni, de az erkélyről bekukkantottam az ablakon át a tatamis szobába, és ott bizony a másodperc tört része alatt megfulladnék.
Láttam poloskát is, nem kifejlett példányt ugyan, de egy picike meg egy nagyobbacska ezerrel kolbászolt amikor a tatamit felkapkodtuk. Rie nagyijának hála, az egyiket még láthattam is, mert azonnal lecsapott rá (80 felett az ilyen reflexek azért irigylésre méltóak) és viszonylag épségben maradt az immár palancsintává továbfejlődött poloska. (ugye az evolúció útjai kifürkészhetetlenek)
Remélem a poloskák nem menekülnek át a többi szobába, pedig amúgy mesterei a menekülésnek, úgyhogy én próbáltam mindent rendesen lezárni, bezárni. Az ajtó rései körül folyamatosan újrafújom rovarirtóval, és még sorolhatnám. Ma éjszaka ott alszom, abban a bizonyos szobában. Ha nem lesz rajtam csípés, az egy jó jel. Egy hétig ha nem lesz rajtam csípés, az a legjobb, mert ezek a dögök háromnaponta táplálkoznak, viszont ha nincs kaja, három hónapig kibírják étlen szomjan. Van aki azt hiszi, a csótány szívós, hát nem. Van rosszabb. A csótány is gáz, de az legalább nem az embert kajálja.
Amennyiben nem válik be az eljárásom, hivatásos rovairtót fogadunk, amire ingem gatyám rá fog menni, de ez van, amíg ez nem rendeződik, a baba nem költözhet haza. Akkora csípés volt már a hasamon mint a baba egész keze… úgyhogy én a közelébe nem engedem ezeknek a dögöknek.
Rie nagyija éppen boltba ment, rovar-gátló lapocskát venni a tatamik alá. Ez amolyan nejlon szerű valami, ami valami méreggel van átitatva és gátolja a bogárkákat a tatami alatt való víg éldegélésben. Remélem beválik. Amúgy aki teheti, akármilyen vonzó is, NE használjon tatamit. Iszonyat kosz van alatta (és nekünk Június óta vadonatúj tatamink van ám!! Képzelem mi lehet ott egy év után, sőt…) és a rovarok kedvelt élőhelye. Majd jelentkezem, mi lett a vége…(m)

Igen, ilyen kis cukorfalatkásan. Bár meg volt fűszerezve némi kajcival meg más egyébbel is, ami a kajciból egyenesen következik. Vagyis nem olyan egyenesen, de következik.

Reggel, vagyis inkább délelőtt, mikor is felébredtem, megnéztem a telefonomat, mely emailek pittyegtek az éjszaka folyamán. Közben megláttam, hogy párom is küldött ám üzenetet még reggel. No, van benne csatolmány, ez csak Hibiki lehet! Ő is volt. Mármint nem ő maga, hanem kép, róla^^

Az első kép ez az ominózus reggeli üzenet.

No de aztán, a mai nap nem volt ám ilyen habos torta végig. El kellett mennem a Kótó-ku városi hivatalba, avagy az itteni okmányirodába, bejegyezni Hibikit. Itt ugyanis nem anyakönyvezik, mint nálunk. Itt születéskor nem is kap a nevére szóló karszalagot. Ennyit kapott: Madudak Rie Baby.
No el is mentem a hivatalba, felvegyverkezve a kellő papírossal, meg adatokkal. Igen ám, de a papíros hibásan lett kitöltve, itt-ott. Nem rovom fel páromnak (felrónni, valakinek a rovására, milyen érdekes, hogy ennyire a nyelvünkben él a rovás, mégis alig páran tudják használni… azért ez szerintem szégyen valahol^^), hiszen nem egy egyszerű dolog, ráadásul ő maga írta, édesanyjának még anno a nagyi segítette kitölteni. Vagy a nagypapája… nem tudom.
No de, hibák itt, ott, tessék javítani. Oké, írom én szorgalmasan japánul. No, jött az a rész, hogy rendben, most várjak egy picit, aztán bla bla bla bla bla bla bla, harmadik emelet tizennégyes szám, bla bla bla bla bla bla. Magyarul a lényeget megértettem. Harmadik emeletre fel, 14-es pult. Itt aztán jó két órát el is töltöttem. Miért? Ugye Szeptemberben jöttem ide, tavaly. Igen ám, de csak idén Márciusban jegyeztettem be magamat. No erre jött, hogy hát ebben a pénzügyi évben, csak Március óta vagyok bejegyezve, és akkor mi van az azelőtti keresetemmel.
Itt jó másfél órán át, az volt az álláspont, hogy hát nyilatkoznom kell, hogy nem volt keresetem, meg bizonyítsam, hogy Kótó-ku-ban laktam előtte is. (mindeközben kisfiam bejegyzését el is végezték, tehát nem vacakoltak, hogy ácsi-bácsi, most emiatt akkor az is pihenőre kerül kicsit, ez is egy eléggé rendes dolog, amit felettébb értékeltem)
Másfél óra után, az úriember, aki velem foglalkozott, megkérdezte, hogy angolul beszélhetünk-e, mert látja, hogy a japán azért még nem megy olyan jól. (pontosítanám megfigyelését: nem megy. az „olyan jól” nyugodtan elmaradhat egyenlőre:D) No itt végre lehetőségem nyílt nekem is beszélni, mert megérteni megértem már nagyjából amit mondanak, de… elmondani, és elmagyarázni, hogy hol hibádzik a gépezet, még nem tudtam.
No, elmondtam neki, immár angolul és japánul, így keverve, hogy én bizony túristaként tartózkodtam itt Márciusig. Nos, Februárban, amikor már biztos volt, hogy kapom a vízumot, szerettem volna bejegyeztetni magamat, de akkor még azt mondták, pont annál a hivatalnál, hogy jobb, ha megvárom a vízumot. Tehát a hivatal maga küldött el, hogy majd később. Továbbá, vízum nélkül nem kaphatok fizetést. Mivel Március előtt nem volt vízumom, ezért a fizetést is kizárhatják, áde nincsen keresetem amit be kellett volna valljak. (mert ezen ment a cécó igazából, hogy mennyit keresek, és eszerint mennyi támogatás jár a gyereknek, meg hogyan is állok adózásilag)
No, az úriember hátravágtatott, telefonált az ötödik emeletnek (adóügyesek, igen, adó-ügyesek, mert ügyesen adóznak…. na ezt még lehetne folytatni^^), majd jött vissza, hogy hú, hát igazság szerint nem is az én hibám, hogy nem jegyeztem be magamat előbb, mert nem is kötelező, csak most kéne, de elég hogy a aláírok egy papírt, hogy mivel nem volt vízumom, így bár itt tartózkodtam (leszállási engedély = 90 napos „visitor visa”, „tourist visa”, „landing permission”, nekem ez volt, kétszer is:P), keresetem nem volt és így be sem jegyeztettem magamat.
Ezt a papírt lepecsételték, egy példányt a kezembe nyomtak, az útlevelem első oldalát, továbbá a három különböző vízumomat lefénymásolták, és kész. Ja, és az illető nézte a vízumomat, a második 90 naposat, hogy hát azon ott van, hogy canceled. Mondtam igen, mivel megkaptam az újat, és elég fura lenne, ha kettő is lenne egyszerre.
Szóval lényeg a lényeg, a városi hivatal hihetetlen jól ismeri a saját ügyeit (amúgy tényleg, le a kalappal, mindent azonnal tudnak, mit merre hogyan, még csak el sem méláznak fél percig, hogy most akkor ezt hogyan), azonban gőze sincsen a bevándorlási hivatal törvényeiről, szabályairól. Én meg mivel fél évig havonta többször is jártam oda, meg jóformán én intéztem a saját vízumomat (tudniillik a cég amelyik támogatott, csak a nevét adta hozzá jóformán, meg pár szórólapot, hogy lássák, hogy tényleg létezik, minden szükséges dokumentumot én töltöttem ki, írtam meg, állítottam össze), kicsit jártas vagyok a témában.
El is magyaráztam mindent a hivatalban, az úriember nézett nagyokat, hogy itt egy külföldi, aki történetesen tudja, hogy mi merre hány óra, majd végül mindketten elnézést kértünk a kellemetlenségekért, továbbá megköszöntük egymás türelmét, hajlongtunk jó sokat, majd távoztam.
Kisfiam japán állampolgár. Japánban nincsen kettős állampolgárság, úgyhogy, 18 éves koráig japán is marad, aztán majd eldönti.

Ezek után hazatértem páromék házához. Ugye egy hónapig ott lakik most kis családom, kivéve engem. Én a nappalinkban lakom^^
No, ekkor készült a második kép, fürdés közben. Igen, Hibiki az, és azért van rajta egy törülköző a víz alatt, mert ha nincsen rajta valami ruha (még a kádban is), akkor sír, nagyon. Mit lehet tenni, szemérmes gyermek na.
Utána még falatozott egy picit, majd ment aludni. Ekkor picit magára hagytuk, mi lent nézegettük a babás dolgokat, míg ő az emeleten, párom szobájában aludt. Én később felmentem, lefeküdtem mellé a földre (ő félbehajtott futonon alszik, a futon és a lepedő között egy finom kis langyos fűtőtest, ami tényleg nagyon kellemes meleget ad) és én is elaludtam. Utána lementem, vacsorázni, pont mire végeztünk, Hibiki felébredt és elkezdett sírni. Én akkor felmentem, elkezdtem hozzá beszélni, le is csitult azon nyomban. Párom is feljött, és pelenkázott egyet. Csodák csodájára, Hibiki nem sírt közben (ugye a meztelenség nem erőssége, még ha csak félig is), lehet azért, mert előtte le lett nyugtatgatva. Utána megint készült kortyolni egy picit, azonban én meg készültem hazajönni, úgyhogy elébb lementünk az alsó szintre. Ott máris megszállta őt a japán dédi meg a nagyi. Később dédi jött velem térképet böngészni, mert holnap elvisz engem ebédelni, egy finom helyre. Meg szeretne hívni ebédelni. Aranyos nénike, bár elég idegesítő tud lenni, annyit beszél, de ugyanakkor csupaszív és nagyon imádja és félti Hibikit, úgyhogy mindig próbálok erre gondolni, amikor éppen kötéltáncot jár az idegeinken^^
Közben Rie meg az édesanyja a szó szoros értelmébe véve szénné kacarászták magukat Hibikin. Tudniillik csuklott (Riétől örökölte, ő születése óta erősen hajlamos a csuklásra), és ráadásul a ismét rákezdett a tőle megszokott vicces arcok váltogatására. Jól elszórakoztatta a lányokat^^
Mára talán ennyi elég is, megyek elájulok, mert holnap tatami szobát bontok, és poloskát keresek, ha nem oldom meg a gondot időben, nem lesz hova hazajönnie Riének és Hibikinek. Úgyhogy… hajrá.

Lám, reggel rosszul vontam le a kártyámat a jegykezelő automatán, a metróból kifele jövet. Mikor este mentem volna be, kaptam a piros lámpát, „bübűűűűűm” meg valami gépi szöveg, amit azért még nem nagyon értek, csak a „kudászáj”, azaz a „kérem”, vagy „legyen szíves” részét.
No mondom, mivel ma már több mint 11 órát lehúztam, nem fogok állomásfőnököt (vagy mi a fene, akik a sorban álló automaták mellett, egy kis bódéban ülnek, ha az egyik meghibásodik, rohannak szerelni, meg útbaigazítást adnak, illetve ilyen esetekben segítenek) keresni, mivel Ótemacsi állomásnál bizony rohadt sok lejárat van a metróhoz, és azt hittem, pont az enyémnél nincsen. No, meg is vettem 160 yenért a jegyet, le is kezeltem, erre meglátom az állomásfőnökös bódét, benne egy fiatal férfiember. No, megyek is hozzá, előásva a kártyát, hogy kérem szépen, reggel valószínűleg elbénáztam a dolgot, tessék már használhatóvá tenni a kártyámat. Betette a gépbe, megnyomott valamit, mondta, hogy most már rendben.
Mondom neki, hogy ez kóser, de most akkor lehúzzam-e befele jövetnél, vagy csak kifele? (mert én éppen bent voltam már az állomás területén, és a kérdés jogos, mert sosem tudni, hogy éppen mire állítják be^^) Nyomatékosításképpen meg is mutattam neki a már kezelt jegyemet, hogy én már közben ilyet is vettem, szóval nekem az is tök oké, ha befele menet kell csak kezelnem, mert akkor majd legközelebb kezelem, mert most úgyis van már egy jegyem. Erre a jegyet elkérte és visszadta az árát!! Mondta, húzzam le a kártyát ott a mellette levő kapu bejárati olvasóján, onegájsimász. Hát én hebegni habogni tudtam csak, hogy köszönöm szépen, meg elnézést a kényelmetlenségért, és húztam is le a kártyát.
Visszakaptam mind a 160yent. Nem nagy pénz, nem arról van szó, hanem hogy ennyire nem a lehúzásról szól a történet, hanem a kényelmes és megbízható működésről. Ugyanúgy tudta ő is, ahogy én is, hogy az én hibám, mert valószínűleg nagyon sebtibe húztam le a kártyát az olvasón még reggel. Ő is legalább olyan fáradt volt már mint én, hiszen számtalan ember fáraszthatta már aznap. (és nem mindenki kedves ám, vannak nagyon beképzelt barmok is, akik jönnek neki a hülyeségeikkel) Mégis, szemrebbenés nélkül, hihetetlen kedvesen kezelte a dolgot, no meg engem. (pedig ráadásul a hülye külföldi még japánul sem tud rendesen:P)
Kellemes meglepetés volt a nap végén. Főleg mivel am unkahelyemen lesokkoltak, azon kívül hogy eddig ma túlóráztam a legtovább, kiderült, hogy jövő héttől, két csoportot is kapok, akiknek én leszek a főedzője. Ezek japán csoportok, mert két angolosom már van. Ez elvileg előléptetésnek is minősül, ugyanakkor hihetetlen adag plusz munkát és felelősséget jelent. Mindezt japánul. Hidegzuhanyként ért, azonban úgy gondolom, és ezt a véleményt az angolos japán kollegám is osztja, hogy valószínűleg azért kapom ezt a lehetőséget ilyen hamar (holott a japánom még mindig gyenge), hogy legyen okuk a fizumat megemelni. Remélem ez igaz, és tényleg fizetésemeléssel jár majd. Amúgy kinézem a főnökömből, hogy emiatt hajt annyira engem. Nagyon szigorú ember, és néha nagyon idegesítő tud lenni, főleg a többiek számára, de én valahogy mindig valami jót érzek felőle. No meg velem állati rendes. Már alapból az, hogy amikor alig pár szót tudtam még csak japánul, munkát adott. No meg még sorolhatnám.

Kezdeném kisfiammal, ugyanis már kikerült a fény alól. Áttért a sötét erőre. Na jó nem, de már a kék fény sem uralja életét. Ugyan még sárgácska, de az orvosok úgy gondolták, elég jól van már ahhoz, hogy újra az édesanyjával legyen. Hát most van is. ^^ Párom holnap megy haza a kórházból, szülei házához, amit 21 napig nem fog elhagyni. Ez valami japán hagyomány, babona. Ugyan nem minden japán ismerősöm ismeri, de létezik.

No de, mire fel a cím? Elmesélem a mai napomat. Ilyen egy nap, amikor vizsgaidőszak van az uszodában. (a fejem majd szétrobban úgy fáj, úgyhogy tessék értékelni ám, hogy írok:P no meg elnézni tengernyi hibámat)

Reggel, hat és fél hat között, kimászom az ágyból. Ez általában a futont jelenti, mostanában a kanapét.Reggeli, mosakodás, készülődés, bepakolás, beágyazás, stb. (levelek elolvasása, nem megválaszolása, mert annyi idő meg megint nincsen:()
Legkésőbb 7:50-kor lerobogok a tizedikről, bevágom a táskámat a kerékpár csomagtartó kosárkájába és uccu neki. Körülbelül 8:10-re megérkezem a földalatti állomásához. Itt úgy szállok fel, hogy szemmel láthatóan már egy légy sem férne fel, de ha az ember megfeszül a felső ajtófélfában, kitámaszt, és lendületből présel egyet, akkor azért egy-két ember még befér. Így zötyögök három megálló erejéig. Leszállás, lépcső fel, bérletkártya kezel, elrak, vasutas bérletkártya előkészít. Egyik állomástól a másikig séta, a föld alatt természetesen. Vonatbérlet kezel, megfelelő vágányhoz uccu, vonatra prés föl. A vonat kb. három megálló után elviselhetővé válik. Én nyolcat utazom vele, kb. 20 perc. Utána ismét leszáll, lépcső, jegy kezel, séta, jegy kezel, vonatra fel. Még két megálló. Körülbelül 8:50-55 körül meg is érkezem Ikegami állomásra. Innen jó tíz perces séta a munkahelyemre. Útközben be a „convinience store”-ba. Ahol mindent lehet kapni, betegmaszktól és íróeszközöktől kezdve a magazinokon át az előre összeállított ebédekig. Itt megveszem az ebédemet, uzsonnámat. Utána, még mindig útban a munkahelyemre, megállok egy italautómatánál, ahol veszek egy „Vitamine Water”-t, ami egy C-vitamin-bomba. 110yen. Nem mindig veszem, de most beteg vagyok, és kell. 😛
Munkahelyemre érkezvén, lázas „ohájóóóóó gozájmász”-ozásba kezdek, hiszen mindenkinek köszönök (mint mindenki más is). A nagyfőnök ilyenkor még nincsen bent, csak az irodavezető, úgyhogy az ő ajtajánál megállok, meghajolok és úgy köszönök. A nagyfőnöknél ugyanez, este.
Átöltözöm, letelepedek az asztalomhoz. Félkor kimegyek a váróba, vagy az előtérbe, takarítani. Egy vizes ronggyal törölgetni a bútorokat, korlátokat. Ezt 40-ig csináljuk. Akkor vissza az edzők termébe, ami egy iroda igazából, rálátással a medencére. Amolyan panorámaablakkal (ez a váróban is van). 45-kor megbeszélés. (ja ha a megbeszélés előtt megérkezik a nagyfőnök, akkor mindenki vigyázzba vágja magát, és meghajlással köszöntjük, no meg ismét ohájóó gozájmász) A megbeszélést egy igencsak gyermeteg dal kezdi. Mármint dallam, ami egy órából jön, jelezvén, hopp, megbeszélés! Eleinte nagyon nehéz volt nem nevetni, mostanra már megszoktam. Mindenki feláll, ohájóó gozájmász, oszt jelentés. Pl, ma vizsga van, tegnap valami nem ment jól a vizsgáknál, ma erre fokozottan odafigyelünk, stb. Utána, joroskuonegájsimász, oszt teperés le a medencéhez, a 10-től kezdődő pályakiosztáshoz mindent előkészíteni. Tíztől fél tizenegyig én vagyok az úszómester mindig. Nekem a legfontosabb, hogy a felkészülés során ne felejtsünk el semmit. Az úszómester vigyáz a vendégekre, útbaigazítást ad, ha valamit nem értenek. (pl. a pályakiosztást. Hat pálya van. Ma, azaz szombaton, ez így festett: aqua qalking 5-6, short (bármikor megállhatsz úszás közben)4, middle (25 méter, azaz egy hossz, megállás nélkül)3,2, long (non-stop) 1)
Ezt jelzik a pályák előtt elhelyezett kis műanyag táblák, továbbá a pályákat elválasztó kötelek is eszerint vannak elhelyezve. Van egy papíros is, amit vezetnem kell. Ezen két dolgot kell jegyezni: a my sports nevű konditeremből érkező vendégeket számolni, amolyan strigulázással, de itt nem a megszokott strigulázás van, hanem egy kandzsit kell vonásonként meghúzni. Ez a kandzsi: 正.
Kezdjük a legfelső vonással, az első érkezőnél. Aztán a hosszabbik függőleges vonás. Majd ennek a közepénél a pici vízszintes, majd a kicsi függőleges, majd az ötödik vendégnél az alapot adó vízszintes vonás. A másik jegyzendő szám, az az, hogy adott időben (ez nálam 10:15) hányan tartózkodnak a medencében. Ezt simán számokkal, kandzsi nuku.
Szombaton, 10:30-kor változik a pályakiosztás, mert tanfolyamok kezdődnek, ilyenkor, pár perccel előtte, elkezdem kikészíteni a szükséges felszerelést, változtatni a pályakiosztást jelző táblák elhelyezését, és végül egy munkatárs segítségével áthelyezni a pályákat elválasztó köteleket, ha a helyzet úgy kívánja.
Ekkore átadom a jegyzettömböt a következő úszómesternek, joroskuonegájsimász, és uccu fel.
Másfél óra asztali munka következik. Itt így hívják az irodait. Na jó, az angol is, ugye desk work. Mindenféle papírmunkákat végzek ilyenkor, többnyire nem is elég rá másfél óra, de hát ez van. Délben irány a medence, átrendezni az egészet. Utána fel, ebéd. 12:50-kor megbeszélés. Zene, jelentés, joroskuonegájsimász, ismét vágta le, medence elrendezést rendbetenni, kezdődnek a gyerek órák. 13:00-18:00-ig egy óra kivételével én általában a vízben vagyok. Ma nem így volt, mert ma angolos nap volt. Mondom is, hogyan festett a mai nap.
Ma 11:30-tól már angoloztam a my sports nevű edzőterem harmadik emeletén, a gyerekszobában. Fél óra angolozás. Ezen az órán 15 gyermek vett részt. Háromévestől a tizenegy évesig. Utána le a lépcsőn, ki az utcára, 15 gyereket az úttest mellett átkísérni az uszodába. Én rohanok hátra az irodába, kitöltöm az eseménynaplót ami az angolórához van. Utána be az öltözőbe, ruha le, fürdőruha fel, le a medencéhez. Nyújtás a gyerekekkel, vagy bemelegítés. Utána, a fent megkapott angol jelszót bemondatni, irány a zuhany (4 zuhanyrózsa egymás után, így csak végig kell sétáljanak jóformán). Innentől kezd érdekes lenni. Ennek a csoportnak egy egész pálya a rendelkezésére áll. Először együtt leültetünk mindenkit a pálya szélére, rúgjanak picit (lábtempó, kick, bata ashi, akármi… ahogy tetszik). Utána egyszerre elmondják, hogy: Can I go in the water please? YES! és akkor be a medencébe, óra húszig játék. Ezután, a magasabb szintű gyerekek átúsznak a medence túlsó végébe. Nekik az a fele áll a rendelkezésükre, a kicsiknek a másik. Ma ugye vizsganap volt. Röviddel az óra kezdete után, már vége is a gyakorlásnak, indul a vizsga. Minden gyerek a saját szintjének megfelelő vizsgakövetelményt kell teljesítse. Van akinél ez egyszerű lebegés, van akinél lábtempó, levegővétel nélkül, hét méteren át, van akinél gyors, levegővétel nélkül, 7 méter, van akinél pillangó, 50 méter, van akinél gyors, időre, 50 méter, és még sorolhatnám. Itt, a vizsgaeredményt vezetni kell mind a névsor nyomtatványán, mind pedig egy külön papíron, amit a gyereknek adunk, ha megbukott. Ha sikeres a vizsga, akkor a következő szintnek a számát megkapja, anyuka majd varrhatja fel az úszósatyira. Ja és anyuka felvarrja, mert tud varrni.
No, vizsga vége, nyomtatványo kitölt, míg a többiek a dzsakudziban (fogja a halál jakuzzinak írni, a japánok fürdőnek hívják, mert itt a fürdő az a pezsgőfürdő, vagy nemtom, de ofuro, és kész) szórakoznak. Utána, zuhany a gyerekeknek, leültetni őket, egyenként átadni amit át kell, aki megbukott, annak némi magyarázatot is fűzni hozzá. Amúgy minden szintnek van bukás nyomtatványa, bekarikázandó az éppen aktuális hiba.
No, kb. 13:05-re végzünk is. Zuhany, törülközés, irány fel, átöltözés, vizsgaeredményeket a jelenléti ívre is felírni. Ebédszünet. Persze, kb tíz perc. (heti háromszor ez van, nincs mit tenni) 13:30-tól ugyanis újabb csoport. Át a konditerem épületébe. Ez a csoport most kilenc gyereket jelentett, meg egy tizediket, aki tegnap hiányzott, és ma jött pótolni. Azaz „furikae”. 14:00-kor ismát át az uszodához, én robogok az irodába, papír kitölt, átöltöz, robog le, míg a munkatársam bemelegít a gyerekekkel, kitöltöm előre a bukós papírokat (dátum, gyerek neve, edző neve (azaz én). Nem, nem azért, mert úgyis megvágok mindenkit, hanem mert nem fél perc, és a vizsgák után nincsen rá időm. Irány a medence. Munkatársam a négy nagyobb gyereket magához vette, én a hat gyengébbecskével magamramaradtam. Két hároméves, a maradék pedig 5-6. Szerettem volna gyakorolni vizsga előtt, de nem nagyon tudtam, mert a két hároméves, egymás után (persze hogy nem egyszerre) WC-re kellett hogy menjen. Még csak haragudni sem tudtam rájuk, mert annyira aranyosak. Maszazumi a fiú (híres szamuráj név) és Rina a lány (inkább Linának ejtik). Indul a vizsga, hát nem volt könnyű, mert sokan bénáztak, négy gyerek ment át a kilenc vizsgázóból (aki pótolni jön elmaradást, az nem vizsgázhat a pótlás időpontjában, csakis a saját órarendje szerinti órán viszgázhat).
Utána ismát ki a medencéből, ők a fürdőbe, én nyomtatványokat tölteni. Most ugye az óra előtt felkészített papírokra kell lejegyezzem, ki mi miatt bukott meg, vagy pedig a sikeres vizsgázók papírját összetépni, és a következő szint számát kikeresni. Zuhany, ültetés, papír és szám osztás, magyarázkodás, szemmosdatás (muszáj, hogy ne gyulladjon be a szemük ugye). Osztán saját zuhany (mielőtt meghal a bőrőm), törülközés, rohanás fel, átöltözés, jelenléti ívre a vizsgaeredmény felvezetése, juhé.
No ugyanez még egyszer lejátszódott 15:30-17:00-ig, azzal a kölönbséggel, hogy akkor már nem rohantam fel végeztemkor, hanem be a medencébe, hiszen akkor már vége az angolozásnak, és a japános csoportokkal vagyok együtt. Ma, révén vizsga volt, engem beosztottak az egyes pályára, a legmagasabb szintű gyerekek közül azokkal, akik ma nem vizsgáznak (vannak akik kérik, hogy előbb, teszem azt az előző heti óra alkalmával, van aki „icu demo koosu”, azaz, bármikor jöhet, havi négyszer, vagy nyolcszor, és lehet már vizsgáztak (az elébb említett módon, a szűlő lead egy papírt, hogy a gyerek ma szeretne vizsgázni, ha ezt a múlt héten megtette, most nem vizsgázik).
Tehát, én a nem vizsgázó gyerekekkel voltam együtt.
18:00, óra vége. Gyerekek vissza az edzőjükhöz. Én megyek a medence másik végébe, elkezdeni kiemelgetni a piros „platformokat”. Ezek amolyan emelvények, hogy a gyerekek lába is leérjen a vízben. 1×2 méteresek. Na ettől szokott a hátam megfájdulni. Ezeket kiemelgetni, egymásra pakolni. Mások is jönnek segíteni, de én általában az elsők között vagyok, és így nagy részüket én kapkodom ki.
Utána takarítás. Ma a fiú WC-t és az öltözőt takarítottam. A fiú WC-t egy hosszú nyelű kefével a padlóját, klóros vízzel felsúrolom, utána slaggal lelocsolom, majd egy amolyan gumis akármivel lehúzom a vizet a lefolyóhoz. (ez a fiú zuhanyzót is magába foglalja). Az öltözőben összeszedem a szemetet. Az ott felejtett dolgokat is összeszedem, felviszem a recepcióra. Utána takarítás záróakkordjaként mindenki körbeáll, az arra hivatott edző „owari ni shimasu” azaz végzünk, „ockáreszámádestá”, valami olyasmi hogy jól végeztük a dolgunkat, elfáradtunk, szóval, egészségetekre. Zuhany, sampon meg minden ami kell, utána robogás fel, átöltözés, és jön a hab a tortán!
Az icudemo-s gyerekek vizsgaeredményeit mind a számítógépbe be kell vinni, mind pedig kézzel egy nyomtatványba. No, én a nyomtatványba szoktam írogatni.
Szint és cégszám alapján kikeresni a gyereket, neve alapján ellenőrizni, új szintet (vagy bukás esetén a régit) beírni, bukás esetén az okot, majd a dátumot, és hogy melyik órában volt a vizsga (A,B,C,D,E, ezek az órák elnevezései, 13:00-tól óránként ugye). Bukás esetén az okot, nekem kell leolvasni az edzők által, a medence mellett papírra hányott kézírásból. Japánul. Teszem azt, 呼吸上. No, az első két kandzsi a kokjű, lélegzést jelent ugye, vagyis levegővételt. Ez a három jel azt jelenti, hogy adott gyermek nem oldalra vette a levegőt, ahogy azt a gyorstempónál kéne, hanem felfele. Ezeket amikor kézzel írják ceruzával, az elázott papírra, egy élmény kihámozni. Nem is mindig tudom, de azért már egész jó vagyok benne.
No de, majd elfelejtettem ,mielőtt mindennek nekiestem volna, még be kellett vinnem az általam vizsgáztatott angolos gyerekek eredményeit az adatbázisba a gépen. Japánul. Minden japánul van, a kezelőfelület, a hibák listája amiből választani kell, stb.
Valahol este háromnegyed nyolc körül végeztem. Kilenc körül értem haza.
Ez egy napom. Most megyek és meghalok, hogy aztán reggel feltámadjak. Igen, egy ilyen nap után, még egy grizzly sem tudna felébreszteni, vagy egy sortűz, közvetlen a fejem felett, vagy akár benne.

Sziasztok! A kórházból jelentkezem, immár három napos vagyok! Juhhéé!! A cím pedig igazából kék fényben, és hogy miért is? Rögvest elmondom!

Ma, amikor apukám munkában volt, engem elvettek anyukámtól. Volt is nagy riadalom! Besárgultam!! Nem így születtem ám, rózsaszín voltam. Olyan voltam mint aki futott egy jó kört a ház körül. Aztán mára besárgultam. Anyukám azonnal írt is apukámnak, hogy baj van, mert valami nincs rendben velem, és nem engednek ki vasárnap. Apukám aki ekkor munkában volt, és éppen dicsekedett velem (ami de jó, híres leszek^^) nagyon elkezdett aggódni. Alig tudott valamit, csak azt, hogy édesanyukám szomorú nagyon és teli aggodalommal minden sor amit üzen édesapukámnak. (akár tetszik a helyesírás javítónak, akár nem, én akkor is édesanyukát és édesapukát írok, nem édesanyát és édesapát, baba vagyok, nekem szabad! totum factum punctum!)
Apukám elkezdett lázasan keresgélni, kérdezősködni, mi is ez a sárgaság. (japánul képzeljétek, oudan, tudom ám, mert félig japán vagyok!) Emlékezett rá, hogy ő sárgán született, de úgy tudta, akkor nem csináltak ekkora balhét belőle.
No de közben engem levetkőztettek, megvizsgáltak, végül betettek egy dobozba, amiben kék fény világít meg, ami jó meleg. Mostanra már be is pirosodtam tőle. Anyukám nagyon magányos, mert egyedül van a sötét szobában, apukám is magányos, mert egyedül van a lakásban. Mind a ketten nagyon aggódnak értem, és én meg szeretnék gyógyulni mihamarább, hiszen olyan sokat harcoltak értem, és annyira kitartóan védtek még a legnehezebb időkben is, hogy nem szeretném őket szomorúnak látni. Meg azokat sem, akik olyan odaadóan és kedvesen, jóságosan segítettek nekik a nehéz időkben, hogy megvédhessenek engem.
Időközben édesanyukám felhívta édesapukámat. Elmondta, hogy mi a helyzet, és hogy lehet, már holnap jobban leszek. Ha már holnap gyógyulgatok, szebb színem lesz, akkor már hétfőn hazaengednek. Nagyon szeretném, mert nagyon hiányzik az anyukám. Annyira aranyos, és olyan jópofán nevet, amikor vicces arcokat vágok. Apukámat még nem láttam sokat, róla annyit tudok egyenlőre, hogy nagy orra van és hogy állandóan mosolyog amikor engem lát. Remélem nincs baj a fejében, nem szeretném örökölni. Bár anyukám mondja néha, hogy apukám dilis ám, ne hallgassak rá, de ezt olyan szeretettel mondja, hogy még én is megmosolygom^^
Most elköszönök, mert vissza kell bújnom a kék fény alá. Amúgy kényelmes, én el vagyok itt is, csak anyut nem látom soha sehol, hiányzik.
Mindenki vigyázzon magára, no meg az anyukájára, mert a legfontosabb ember az életünkben^^ No és azért az apukákat se felejtsük el^^

A mai bejegyzést reggel írom. Kicsit korábban keltem, így kicsit több időm van és ebből jut egy pici a firkálásra is. (avagy a pötyögésre)
Egy hete ma volt az első reggel, amikor nem vettem be lázcsillapítót. 36,4-re minek. Munkahelyemen megmérem még majd, mert odáig elég körülményes eljutni, és ki tudja… de reménykedem, hogy ma már nem lesz rá szükségem. Az antibiotikum-kúra még tart, ahogyan tart a köhögtető szedése is, bár az sem sokáig már, úgy érzem. Feleslegesen meg ne köhögtessen.
Párom üzenete szerint, Hibiki (avagy Álmos, mindig elfelejtem, hogy ez a nevecskéje is van ám neki^^) jól viselkedett, csendben volt, nem bőgte végig az éjszakát^^ Végre Rie is kialhatta magát egyszer.

Most két nap meló, ebből a holnapi lesz necces, mert szabadságon van az egyik angolos kollega, és nekem kell ilyenkor az egyik csoportot egyedül átvennem. Az a csoport pedig… na mindegy. negyven percet csak kibírok valahogyan.
Ráadásul páros hónap vége van, ami vizsgaidőszak az uszodában, és ugye én immár a japán csoportokkal is együtt dolgozom, nem csak az angolosokkal, úgyhogy kellemes túlórák elébe nézhetek. Sebaj, rám is fér, mert a sok hiányzásom miatt, igen gyönge lesz a fizetésem. Most próbálok átmenteni amit lehet a még megmaradt fizumból. Talán sikerül majdnem teljesen pótolnom^^ Remélem.

Feleségem és kisfiam vasárnap térnek haza, még egyenlőre a nagyszülők házába. Ott lesznek, talán egy hónapig, majd utána hazajönnek ide a lakásba. Én már alig várom^^ Párom amúgy egyáltalán nem tűnik kimerültnek. Kicsit fáradt, megviselt a mozgása, főleg amikor jár, de ez érthető, sajog a csontja, meg még sorolhatnám. Ettől függetlenül nagyon pezseg^^

No, én indulok munkába, ebben a fránya esőben. Sebaj, magamra kapom az esőkabátot a kerékpározás idejére, utána pedig az esernyőt. Legalább tegnapig szép idő volt^^

Hamarosan válaszolok a levelekre is! Nem felejtettem el őket, csak most egy ilyen rövidke bejegyzésre volt csak időm^^

Japánul lesz kisfiunk először bejegyezve, úgyhogy megmutatom, hogy is fest a neve japánul^^
マドゥダーク響
Az utolsó, bonyolult jel a Hibiki. Előtte látható a Madudák. (ez az egyik képen le is leshető az ágyacskájáról^^

Sziasztok!

Hibiki vagyok! Tegnap születtem! Jó nagy a fejem, úgyhogy nem akartam kibújni, ezért adtak valami idegesítő orvosságot édes anyukámnak, ami miatt hű de kényelmetlen lett bent maradni, így hát végül csak kijöttem! Apukám nagyon megijedt, mert aláírattak vele egy papírt, hogy ez az orvosság, meg a nehéz szülés, esetlegesen valami gondot okozhat egészségem ügyében.

Anyukám elég ügyetlen még a babás dolgokkal, de nagyon hajt, hogy ügyesen bánjon velem.
Amikor cseréli a pelusomat, néha bizony rákakilok a kezére, amitől fintorog, de olyankor olyan vicces, hogy eztán is rá fogok kakilni^^
Amúgy kisfiú vagyok ám, egyenlőre kékszemű és 2900grammos. A hajam világosabb a többi itteni babáénál, meg a fejem formája is picit már. Az orrom is nagyobb a szokásosnál, bár ez apukámat ismerve nem is csoda. Rózsaszín a bőröm és makk egészséges vagyok.
Amikor sírok, anyukám felkap a kiságyból, és megnézi, éhes vagyok-e, ha nem, akkor csak magához ölel. Ha éhes vagyok, ha nem, vele mindig jól érzem magam, úgyhogy olyankor sosem sírok. Ki szoktam nyitni a szememet, bár sokat nem látok még, állandóan körbenézek. Apukám ilyenkor mindig elmosolyodik, nem tudom mi olyan érdekes neki ezen. (igen, nem látom a mosolyt az arcán, de tudom, hogy mosolyog, elvégre az édesapám)