Születése napja: Október 21. Este tíz körül.
Majd mesélek, most alszom, itt már fél kettő. Ott voltam amúgy^^ Bár a folyosón vártam.

És igen! Újra ágyi poloskák! *órákig tartó káromkodás* A kanapén alszom. Miért? Mert három flakon rovarirtót fújtam szét a hálóban, és tudom, hogy nem segít sokat…
Amúgy még mindig van lázam, most éppen így járok dolgozni, ez van. az élet csupa öröm és boldogság. Na jó, az is van, de most a világ legaljasabb házi parazitája meg a vírusok vírusa gyötör, úgyhogy jó lenne, ha legalább az egyik békén hagyna.

Én még mindig lázas vagyok, pontosabban hőemelkedésem van, de délután átcsap lázba így is úgy is. Holnap munka, nincs mese, nem fogok itthon ülni most már, legyen akármilyen egészségtelen húzás, mert valakinek pénzt kell keresnie, és ha többet hiányzom, akkor nagyon sovány lesz a fizetésem, pont amikor érkezik a baba.

No de, térjünk át az emlékekre, mert a láz annyira nem érdekes és nem is valami felemelő téma.

Mivel is teltek az első napjaim Japánban? Többnyire a párommal való mászkálással, a környezettel való ismerkedéssel. Még az első napon vettem egy laptopot, leárazva, a legolcsóbbat. Most is ezen gépelek. Valami nagy okos kitalálta, hogy a Vista az de jó, és adják azt hozzá, hiába túl gyenge a gép hozzá. Ugye fél giga memória nem épp a Vistának van kitalálva? No mindegy, adtak hozzá valami butított Office csomagot is, amiben van Word, Excel és Outlook. Munkához még jól jöhet, no meg jött is anno, amikor a vízumomért tapostam ezerrel.

Az első héten Japánnal ismerkedtem, meg a lehetőségekkel, amik hamarosan kezdtek elkeseríteni. Külföldinek könnyű vízumot szereznie, HA az anyanyelve angol vagy esetleg francia. Még talán a Kínai egy jó lehetőség. Továbbá a legtöbb országnak vannak itt jól működő, összetartó kis közösségei. Én amikor ilyet kerestem, a „kis-követség”-et találtam, valami japán magyar klub néven. No, el is mentünk Riével. Páran kedvesek voltak, de amikor szóba jött, hogy esetleg segítségre szorulnék, akkor jöttek a beszólások, hogy hát próbálkozz, meg nem igen szokott összejönni, meg még sorolhatnám. No, akkor mentem oda utoljára. Mondom, voltak köztük kedves emberek is, de a színe… amúgy mástól sem hallottam sok jót róluk. Japántól, aki egyszer elment oda, mivel magyar szakot végzett, magyartól, akihez a munkájából kifolyólag szokott néha jönni a „kitalátor”.

A követségre is mentem egyszer segítséghez folyamodni, esetleg ott tudnának valami aprócska átmeneti munkát adni, segíteni. Tudom nem tartozik a feladataik köré, de gondoltam megkérdem, elvégre ők is emberek. No, én időközben megházasodtam, gyerekem lesz, és úgy hiszem, odahaza még mindig egyedülállóként vagyok elkönyvelve. Nyáron írtam a követségnek, kétszer, egyszer telefonáltam is nekik, hogy milyen papírok kellenek nekik. Azóta is várom a választ, most már azonban lassan az új vízumhoz szükségem lesz pár papírra onnan, úgyhogy megyek majd meglátogatni őket. Már alig várom. A tavalyi segítségre pedig, hogy milyen választ kaptam, szerintem felesleges is leírnom.

Októberben jött egy mentő ötlet, hogy esetleg egy komám, lent Kansai megyében, tud segíteni a vízummal, meg indul egy sulija is, addig még húzzam ki. Ennek lett az a vége, hogy lejárt a vízumom és repültem át Koreába. Onnan meg nem akartak visszaengedni. Jópofák voltak… én ugyan nem tudtam értékelni, és akkor a reptér felhívta a páromat, hogy vállalja-e a felelősséget értem. Szerencsére párom tudja mikor kell komolyan venni a dolgokat, és nem mondta viccből, hogy „nem”. ^^
A japán határőr kisasszony felvette az adataimat, megnéze párom képét, és mondta, hogy sok sikert. Újabb 90 nap. Időközben jött némi aprópénz az iskolától, amelyik elvileg elindult, és de jó lett volna, csak a kigondolója olyan sületlen álmodozó, hogy képtelen volt felfogni, előbb olyan tanfolyamokat indíts, amik tőkét hoznak, majd utána olyat, amit megálmodtál. A fizu a lakbéremre sem volt elég. Barátok, családtagok, sőt, még olyan emberek, akiket tán alig ismerek is, mind mind támogattak. Szokták mondani, hogy hú min mentem keresztül, és mit vittem véghez. Igen, keresztül én mentem rajta, de nem én vittem véghez. Mind azok, akik megbíztak bennem, és akik segítettek. Nélkülük, valószínűleg sehol sem lennék már. Azt, hogy párom szülei megpuhultak, és hogy párom ilyen bátran kiállt velük szemben, amikor még a baba ellen voltak, azt is mind ennek a sok segítőkész embernek köszönhetem. Akkor ha nem kapok segítséget, akkor kiranak a pici lakásomból, valami tömegszállásra kerülök, párom ott már nem érzi azt a biztos hátteret, hogy van hová mennie, ha a szülei kidobják (ez is felmerült, és párom csomagolni kezdett). Akkor ha nem kapok segítséget, nincs meg az a minimális hátterem ahhoz, hogy az új munkahelyemre szalonképes, és munkaképes állapotban bejárjak, megpályázzam a heti negyven órás beosztást. Ez a munkahely az, ami végül megpuhította párom szüleit, nincsenek vele megelégedve, mert azt mondják, amennyire széthajtom magamat, nagyon keveset fizet a munka, de nekem ez a munka mentette meg a családomat. Ez a munka pedig annak köszönhető, hogy a fent már említett segítők mellém álltak a legnagyobb bajban.

Mind az, amit itt Japánban elértem és el fogok érni, legalább annyira az ő érdemük is mint az enyém. Én csak az elvakult hülye voltam, aki mindenáron, mindenáron, mindenáron, és olyan nincsen, hogy nem. A háttér ami ezt lehetővé tette pedig ők. A hülye egyedül valószínűleg megőrült volna, és az állandó fejjel a falnak rontásnak nyaktörés lett volna a vége. De páran mindig varázsoltak egy pici ajtót a falra^^

Ma nincsen kép, ez a bejegyzés ilyenre sikeredett, nem is szeretnék mást írni^^

MA KÉT BEJEGYZÉS KERÜLT FEL! Az első egyel lejjebb található. (ez annak a folytatása vala)

Emlékek I. nincsen, mert az előző bejegyzésnek más a címe.

No, még a repülőn ülök, jön a leszállás. wuuuuurrrrrrrzzzzswuuummmm. „Az ajtók a baloldalon nyílnak”. (amúgy tényleg ott nyíltak!)
Leszállás, bevándorlási folyosó, ellenőrzik az útlevelet, megkapom a három hónapos tartózkodásit, utána megyek a poggyászomért. Mikor az is megvan, még egy kapu, poggyász ellenőrzés (az enyémhez sosem nyúltak, pedig még a drogkereső kutyát is meg akartam simogatni, ugye az ember elfelejti hogy nem szabad, olyan drága pofijuk van^^). No, utána irány az előtér, a váró. Rie sehol. Hmmm, biztosan késik! Telefonfülke. Hogy a rákba kell ezt használni??? Lol, időbe telt, de rájöttem. Szerencsére kártyám volt hozzá, egy kedves japán ismerősöm adta még odahaza. (aki amúgy imádja Erdélyt, és ez szerintem tök jó^^) Rie a vonaton volt már, idő kérdése volt míg megérkezik. No, leültem, vártam, nem jött. Az fel sem merült bennem, hogy nem fog elém jönni, valahogyan kizárt volt, nevetséges gondolatnak éreztem. Miközben a telefonhoz sétáltam, láttam egy csinos lányt, talpig fehérben (egy fehér kis nyári egyrészes volt rajta, mint egy tündérke a meséből) a poggyászom mellett elsétálni, körbenézni, majd visszafordulni. Na mondom, rohanás. (persze rohanni égő, főleg hogy ha nem ő az, az én szemem meg ugye:D úgyhogy gyorsan sétáltam:D) El is kaptam, ő volt az^^ Nem volt semmi különleges esemény, elkezdtünk vonatot nézni (én a halálomon voltam, 24 órája utaztam lassan). Skyliner! Az olcsóbb mint a Narita Express, és közel visz Shinjukuhoz, ahol a kulcsokat át kell vennem a szálláshoz. No de, van még időnk várni, leültünk, beszélgettünk. Tényleg nagyon kis csinos volt a párom. No most is az, de akkor olyan hihetetlennek tűnt. Ugyanakkor, olyan volt, mintha nem először találkoztunk volna, pedig élőben igenis ez volt az első alkalom.

No de, el kellett indulni a vonathoz. A vonat amit használtunk a Keisei társaság Skyliner járata volt. A képeken maga a szerelvény illetve a reptér kettes termináljának a megállója látható.

Érdekesség: amikor felszállunk, elindulunk az utastér felé, mielőtt azonban belépnénk az utastérbe, két oldalt polcok vannak, a poggyásznak. A poggyász az utastérből száműzve vagyon. Én kérdeztem, nem lopják-e el, mert még csak rá sem látunk, hiszen ajtó választ el tőle meg minden. Párom nyugtatgatott, hogy nem. És tényleg nem. Mikor egyedül mentem Koreába, már nem is izgultam ezen.

Nem sokkal később már Shinjukuban voltunk. (a vonat kb. a negyedik emelet magasságában futott egy szakaszon, eléggé meglepő volt elsőre, most már tudom, hogy ez alap, az autópályák még magasabban futnak) Átvettem a kulcsot, na irány Monzennakachou. Beletelt egy kis időbe, mire meglett a szállás, mert eléggé el volt dugva, de megtaláltuk. No, jött az első sokk, az előző bejegyzésben található látvány. Rozsdás, kopott romhalmaz épület. A szoba pedig iszonyat koszos volt, és hihetetlenül pici. Párom azonban minden rosszat feledtetett velem. Annyira kedves és segítőkész volt. Én meg két nap alatt rendberaktam a szobát. Mindent kisúroltam, suvickoltam, kapartam, stb.

Hamarosan elkezdődött a hosszan tartó küzdelmem. Nagyon nehéz volt, és nem egyszer azt hittem, hogy itt vége mindennek. A következő részek erről fognak majd szólni^^

Természetesen jönnek majd képek is még^^

De talán már jobban azért! Ma sem tudtam munkába menni, holnap szerencsére vasárnap, úgyhogy hétfőre már csak-csak rendbe jövök.

Ma is jöjjön pár kép, továbbá pár gondolat, amiket már rég ígértem. Nem tudom érdekes-e, de jólesik leírni:P

Az első képen a „Rainbow Bridge” látható. Igen, angol neve van. Katakanával valami reinbo- buridzsi jön ki belőle. Odaibában készült ez a kép is, meg még lesz is onnan kép, mert ott több is készült^^ A híd maga amúgy hatalmas, a Tókiói öblöt íveli át.

A második kép a folyóparton készült, ahol ugye csütörtökön jártam, mikor már éreztem, hogy valami nincsen rendben, de nem hittem volna, hogy ennyire beteg leszek^^ Gondoltam érdekességként felteszek egy japán táblát. Ilyen is van. Ezen a táblán legalább nem írták oda, hogy „river”. *tapsvihar*

A következő két kép, hát mi más lehetne, mint néhai otthonom. No nem igazi, hanem amolyan, kényszer, átmeneti-szállás. 13,5 négyzetméter egy „lakás”. Ebben benne van a konyha, fürdő, háló. Nagyjából egyben.

2007 Szeptember 20-tól laktam itt 2008 Június 14-ig (kb^^).

Az utolsó képen párom látható, a Sakura House Monzen-Nakachou „A” épület előtt.
A kosárban az egyik ölebe. A másik az én kosaramban volt^^

Milyen emlékek fűződnek nekem ehhez az épülethez? Hogyan lehet megszeretni 13 négyzetmétert? Aztán hogyan lehet hirtelen megutálni?

A blog pár nappal Japánba való érkezésem után indult. Az az igazság, sosem hittem volna, hogy megéli az első születésnapját. No mármint a blog. Érkezésem első gondolatai soha sem kerültek a blogba. Most megpróbálok visszaemlékezni^^

A reptér hatalmas volt (Narita), nekem a párizsi Gall Károly (haha, Charles de Gaul, amúgy nem tudok franciául egyáltalán^^) reptér is kisebbnek tűnt, bár ez lehetett optikai csalódás.
Air France géppel jöttem, amin voltak japán és francia utaskísérők is. A franciák olyan bunkók voltak, hogy legszívesebben pofánkentem volna őket, főleg amikor ordibáltak a japán utaskísérőkisasszonyokkal. A franciák mind férfiak voltak, és iszonyatosan arrogánsak.

Hasznos tudnivaló azoknak, akik Japánba készülnek: egyenes járat nincsen (legalábbis egy éve még nem volt, most már lehet, hogy van). Ha átszállással jöttök, ne Moszkván keresztül, mert a muszka reptéren kirámolják a koffereket. Nem, nem ellenőrzés céljából. Egyik ismerősöm Kínába menet szívta így meg. Átszállás után (én ugye Párizsban szálltam át, életemben először jártam ott, két óra erejéig) Szibéria felett vitt az utunk Japánba. Én azt hittem, hogy valahol a Himalája meg Kína felett fogunk repülni, aztán leesett, a Föld gömbölyű^^ Az ilyen apróságokat néha elfelejtem^^

A repülőgép hihetetlen sok turbulenciába keveredett. Nem egyszer előfordult, hogy pont én kerültem volna sorra a mellékhelyiségnél mikor is jött a francia, hogy tessék a helyemre fáradni, mert turbulencia és jajj. Amikor már kb. ötödjére akarta ezt eljátszani, vázoltam neki angolul, hogy „i have been trying to sh*t for hours now, you decide, i do it in the toilet, or at my seat with the seatbelt on bmeg”. Hasonló mondat hagyta el ajkaimat, végén a népszerű magyar kötőszóval. Aki nem tud angolul: már órák óta próbálok szni, eldöntheted, a mellékesben, vagy a helyemen, bekapcsolt biztonsági övvel”. A francia megadta magát, lehajtotta a fejét, és intett. Amolyan: tessék, ott a WC ^^. Én pedig megkönnyebbültem. Aludni nem tudtam a gépen, de megnéztem a Karib Tenger Kalózait az előttem levő ülés támlájába ágyazott kis képernyőjén. Meg mást is, cak már nem emlékszem, talán a Pókember kettőt, nem tudom. Sok választásom nem volt.

Régen jelezték páran, hogy a túl hosszú bejegyzéseket nem olvassák végig, mert jajj meg hú. Mondjuk félbe lehet hagyni, de sebaj, most akkor itt tartok egy kis szünetet.

A következő bejegyzésben folytatódik a történet.

szerk.: Köszönöm a jó tanácsokat a blog lementéséhez!

Most, hogy belázasodtam, nem tudok dolgozni menni, itthon csücsülök, és lám, végre van időm egy rendes blogbejegyzést összehozni.

Első érdekességképp megemlíteném, hogy Japánban minden üdítőitalt, még a vizet is, jéggel isszák. Nekem amikor még csak a torkom fájt is mondták, hogy ne bolondozzak, a jégtől nem lesz rosszabb. Hát lett. Mindegy, nem ettől lett rosszabb, sokkal inkább az én hibámból, mert egy kicsit komolyabb megfázással nem kellett volna 100%-on hajtani a munkahelyemen, főleg mivel órákat kell a hideg medencében eltöltenem. Mondhattam volna, hogy egy napig nem szeretnék a medencébe bújni, mert valami nincsen rendjén, azonban nem akartam nyavalygós meg lógós lenni.

No de, az elmúlt három héten történt ez az. Múlt hét csütörtökön hat órát voltam megszakítás nélkül a medencében, továbbképzés és munka gyanánt. Három óra munka és három óra „kiképzés”. Innen ered amúgy a betegségem is, előtte semmi bajom nem volt.

Képeket is ígértem, jöjjön hát öt darab. Azért csak ennyi, mert szeretném beosztani őket, amúgy közel húsz készült. Többé-kevésbé érdekesek is, talán… lehet… gondolom én. Ugye én nem a főbb látványosságokat fényképezem (bár néha azokból is be fog csúszni egy-kettő), hanem inkább a mindennapi dolgokat, no meg, amit én megélek.

Nem rég, majd’ egy hónapja ugye, Odaibában jártunk párommal. Az első három képecske itt készült. Az épület a nagy golyóbissal (még tavaly raktam is fel róla képet azt hiszem) a Fuji TV épülete. Igen híres, nagyon pöpecül fest, és talán még épitészetileg is érdekes lehet. Irány a google, ha valakit jobban érdekel^^

A következő képen a Fuji TV épülete melletti épületsor látható, előtte pedig egy… hát vagy autópálya, vagy monorail pálya… egyenlőre gőzöm sincsen, mert azon a részen annyi minden újat építenek most, hogy képtelenség követni. Párom szerint monorail, én ebben annyira nem vagyok biztos, de hát ő van otthon^^

Az óriáskerék a VenusFort nevű szórakoztató-központ része, azt hiszem, vagy mellette a játékteremé, mindegy, a kettő között van valahol, és elég népszerű, no meg híres is. Amúgy hatalmas, mint ahogyan azt ti is láthatjátok.

Az a sok barna lap a következő képen a tatamis szobánk padlója, azaz maga a tatami. Egészen pontosan hat darab. Eredetileg zöld volt, és olyan finom illata volt, öröm volt hazajönni, azonban a tatami idővel „meghal”, besárgul (ugye kiszárad) és elveszti finom illatát. Azonban még így is nnagyon kellemes, csak imádják az ici pici rovarkák, mint pl. a házi-kullancs. Ilyen nálunk Európában nincsen, ha jól tudom. Nem terjeszt betegséget, csak irritáló. Aprócska nagyon, alig látni, és picike csípése enyhén viszket, még csak annyira sem mint a szúnyogé. Kétnaponta takarítjuk a tatami-szobát, porszívóval és ilyen ragadós görgővel. Ez az egyetlen ellenszer. Macerás, de állítólag a tatamis szoba nagyon pöpec. Én egy finom szőnyeggel is ellenék boldogan, de ezért a kijelentésemért most sok Japán-rajongó biztosan megutál:D

Az utolsó képen pedig a Sumida-gawa látható. (ez egy folyó, azért nem írom, hogy Sumidagawa-folyó, mert a kawa/gawa folyót jelent, elég hülyén is néz ki amikor a japán név alatt, ott áll, hogy: Sumidagawa river, azaz Szumidafolyó-folyó). A parton párom látható, két kutyájával. Aranyosak a kis dögök, de én azért az igazi kutyákat szeretem, amit neki nem szabad mondanom:D Találkoztunk is egy németjuhásszal, nagyon széppel és jólnevelttel. Majd egyszer olyanunk is lesz, mire megőszülök talán^^
Amúgy a kutyák nem velünk laknak, Rie szüleinél. Sőt most már ő is, mert egy két hét és itt a baba.

Mára ennyi, majd még jelentkezem, talán holnap is, ha még munkaképtelen leszek. Na meg akkor már ott a vasárnap is. Remélem fel tudom már végre kicsit pörgetni a blogot^^

Nem is írok semmi előzményt, jöjjék a képözön!

Ráadásul ez még nem is az összes kép, mert a fényképezőgépemmel is készítettem párat, amiket, amint lesz rá érkezésem, fel is töltök a gépre. No meg ide, a hálóra^^ Meg az elektromos naplómba:D

Az első kép két okból kifolyólag is érdekes. Első pillantásra egy szentély. Na de a másodikra… arra is! Nézzük meg a távol-keleti szerencse-jelképet. Amúgy az egyik metrómegálló peronja is ilyen mozaikokkal van telepakolva.

A második képen egy fura busz látható. Én nem tudtam mire vélni. Munkába menet láttam, több kép nem is készült róla. Most ez vagy gyárilag ilyen, vagy valaki erősen felpofozta. Mindenesetre még itt sem mindennapos látvány.

A következő két kép „purikura”, az az „printclub” (purintokurabu – purikura). Odaibában jártunk (ott is készült a többi, fényképezőgépes felvétel), hát purikúrálódtunk.

A következő kép szintúgy Odaibából való. Teremtsünk divatot, öltözzünk fingba! Fing, légies könnyedség, könnyed elegancia.

Ha pedig már egyszer Odaibában jártunk, elmentünk a Toyota-Lexus szalonba. A Lexus elég drága, úgyhogy inkább két Toyotát vettünk. (és nem is a legolcsóbbat, az 1millió yen lett volna, durva! És teljesen új, és még kényelmes is) Párom ezentűl piros villámként veti magát a városra, én pedig egy bordó hajóval fogok cirkálni.
Aztán felébredtünk és elindultunk haza^^

Párom szegény születésnapi ajándék nélkül marad, mert a nyakunkba szakadt 72.000yennyi számla. Július óta nem küldték a közös költség számláját, mi azt hittük azért, mert új lakók vagyunk, és akkor egy ideig nem kell, de hát pech, kell, csak időbe telt amíg beállították a bankszámlánkat, amiről lehúzzák az összeget. Addig meg persze szabtak bármi információval szolgálni. Azért itt sem megy minden olajozottan, de szerencsére, pont volt ennyi megtakarított pénzünk, amit mondjuk másra szántam. Többek között a barátok és családtagok gyorssegélyeinek törlesztésére. Ami késik nem múlik^^

Úgyhogy ez volt párom születésnapi ajándéka, egy nap Odaibában, meg egy kis vacsora, 2000yenért a Saizeriya nevű olasz étteremlánc ottani éttermében.

Fogok majd internetes videókkal is szolgálni idővel, meg az indulás-érkezés, nehéz hónapok emlékei sem maradnak ám el, csak időm engedje. No meg érdekes dolgokkal is szeretnék szolgálni, nem csak a saját gondolataimmal^^

Amúgy tudja valaki, hogyan lehet archiválni/lementeni az itteni blogbejegyzéseimet gépre? Egyszerű wordbe történő másolás/beillesztésen kívül?

Ma egy éve érkeztem Japánba. Azóta haza se mentem. Szeretnék hazalátogatni, de egyenlőre esélytelen. Sebaj, a lényeg, hogy itt tudok maradni, és a családomat el tudom tartani^^

A blog még nem indult el, majd csak 25-én lesz egy éve, hogy elindult.

Lesz majd beszámoló az utazásról, miként hatott rám Japán először, milyen volt elhagyni otthonomat, ahol 24 bő évet éltem, illetve megemlékezem majd a kis lakásról is, amely háromnegyed évig szolgált menedékemül.

Most nincs időm többet írni, de ma egy éve érkeztem, és ezt meg szerettem volna említeni^^

Ma két képpel szolgálnék csupán, fáradt vagyok jobban belebonyolódni a dolgokba.

Kezdjük az elsővel. A múlt éjjel látott zsiráffal. Aki nem érti, legyen szíves elolvasni az előző bejegyzésemet^^

A második kép pedig, a Japánban tevékenykedő nyilasok leleplezése. Bevásárlóközpontban láttam, és valahol a tisztálkodószerek tájékán botlottam ebbe az érdekességbe.

További szép estét.

Holnap, azaz hétfőn, öregemberek napja lesz. Hálát adnak az időseknek a gondoskodásért. Ez egy hivatalos ünnep, akár csak December 20., amikor is az éppen uralkodó uralkodó születésnapját ünneplik. (tudom szóismétlés, de nem szerettem volna „aktuálisat” írni) Ezen a napon valami ajándékot adunk az időseknek. Nagyjából ennyi. No meg némi időt töltünk velük. Mi Rie nagyijának veszünk ajándékot, de sok időt nem hinném, hogy töltenénk vele, mert Rie nem bírja sokáig^^ Amit megértek. Aranyos nénike, de be nem áll a szája, és mindenbe beleüti az orrát. Amíg Rie apukája nem dugta el az ő kulcsukat a lakáshoz (van nekik egy, elvégre ők vették meg, és nekik fizetjük a törlesztőrészleteket, no meg ha bármi lenne hirtelen), mindig átjött amikor nem voltunk itthon, és elkezdett pakolászni. Elég idegesítő volt mindent állandóan keresni… Nem rosszindulatból tette, de nem veszi észre a bolondériáit, és ezt párom szülei mondták. Otthon állítólag még idegesítőbb tud lenni^^ De ugyanakkor sokat segít^^ Szóval, amolyan vegyes érzelmek:D

Ma voltunk vásárolni, de semmit nem vettünk. Igen, itt ilyet is lehet:D
Hazafele egy parkon kerekeztünk át. Először egy gigászi csótány zúzott át előttünk ezerrel. Nagyon nagy volt ám!!!!
Utána pedig valami lassú dög mászkált előttünk. Ez utóbbiról kép is készült, majd ha lesz rá érkezésem feltöltöm^^ Ez valami amerikai rák volt, vagy zsiráf. Egy szomszédos tóból mászott ki. Ráknak (vagy zsiráfnak, nem tudom hogy hívják a hosszú rákot, ami olyan mint egy homár, de kissebb, úgyhogy zsiráf) picike volt, de akkor volt mint a kézfejem így is. Szegény eléggé rámerevedett a telefonom fényképező-fényére (nem, nem vaku, mert ez nem villan, ez virít mint egy reflektorlámpa), de utána folytatta útját. Az is lehet, hogy értette a helyzetet, és befeszült, hogy minnél jobb legyen a kép, hátha később filmcsillag lesz belőle. Az amerikai zsiráf Japánban. Ízeltlábú zsiráf. Ollókkal.

EÜ állapotomról meg annyit egyenlőre, hogy a pocakom még rosszalkodik néha, de az asztmám elmúlt! Mármint, a tünetei, amik ilyenkor még elég gyakoriak és erősek szoktak lenni. Reggel és este szívok valami „diszkoszból”, és úgy fest ez most nagyon jó. Jövő nyárig már nem fogom szedni, csak e hónap végéig, mert télen jól szoktam lenni, és feleslegesen szívjon az aki rászorul. (annak meg nem felesleges… de azért csak érthető voltam^^)

Párom születésnapjára pedig elköltöm a kajapénzemet, mert pont egybeesik az egyéves évfordulónkkal is, amikor is először találkoztunk élőben. Úgyhogy szeretném egy Nintendo Wii-vel meglepni. Itt ez nem annyira drága móka, talán 20e yen körül mozog, de egyenlőre azért erős. Főleg mivel a babára is elég sokat kell még költeni. Ugye csak a szülés 350e yen. Utána a kötelező szertartásos fényképezkedés, ruhástul, mindenestül jó 50e yen, ha olcsón meg szeretnénk úszni.

De legalább már azon nem kell izgulni, hogy holnap mit eszünk. Ha minden igaz, és ügyes vagyok, egy hónap múlva már lehet, hogy fizuemelést is kapok, de ez még eldől, most megfeszített ütemben próbálok elkészülni a rám rótt feladattal.

Most pedig megyek, mert párom hiányol^^